Tegnap tízkor nem kevesebben, mint hetvenen vágtunk neki a második Börzsöny Tigrise túrasí versenynek. Nagy öröm volt a szervezőknek és a résztvevőknek is látni, hogy ennyien vagyunk. Már ezért érdemes volt elmenni.

Ha az eredményekre vagy kíváncsi, ide kattints, a rendezők oldalán megtalálod. Alább a verseny élménybeszámolója következik a saját szemszögemből.

A reggel egy kicsit kapkodósra sikerült - annak ellenére, hogy nekünk csak Verőcéről kellett feljutni. A rajt 10:15 körül volt, a csúszás betudható a parkolóban a rengeteg érkező autó következtében kialakuló káosznak.

A tömegrajt – mint mindig – nagyon izgalmas volt, hetven pár csattogó síléc robajára indult el a mezőny.

A híd után nem sokkal hatan voltunk a mezőny élén, utánunk egy kis szünettel. Az első kaptató tetejére hárman maradtunk: Mécs Laci, Szepessy Áron és én. Laci kötése egyszer csak oldott, majd a nagy kaptató elején Áron fókája adta meg magát, így a mezőny élén találtam magam. Pulzus és hangulat az egekben. Tudtam, hogy idő kérdése és beérnek. Áron már fent, a kék jelzésen ért utol. Előzékenyen előreengedtem, mert jobb tempót diktált. Kettesben értünk el a kis déli pálya aljára, ahol Áron kötést állított, így újra az élre kerültem. (Jó ötletnek tűnt elhatározni, hogy középső kötésállással megyek végig). Áron tovább a sarkamban, de nem előzött meg. A ház után a hó befújta az előző nap taposott nyomokat, itt elég melós volt új nyomot taposni. A nagy északi tetejére Áronnal egyszerre érkeztünk. Közben elhatároztam, hogy az eredeti tervvel ellentétben nem fókázok le a lecsúszáshoz, ez utóbb jó döntésnek bizonyult. Gyors kötés és bakancs állítás, majd lángoló combokkal elindulunk lefelé. Arra gondolok, hogy a biatlonhoz hasonlóan itt is két nagyon különböző mozgást kell összefűzni: a fölfelé menetben totál elfáradt lábizmokkal síelni egyáltalán nem könnyű.

Az északi pálya alsó felvonóállomásában található fordulóba elsőként érkeztem. Meglepetésemre Áron lemaradt (mint utólag megtudtam, újra szívott a fókájával), viszont felbukkant Mécs Laci és Vizdák János, akiket utoljára a nagy kaptató tetején láttam, messziről. Ez baj. Még aggasztóbb, hogy éreztem: fogy az erőm, pedig itt vár még a mezőnyre 250 méter szint. Nekiindultam felmászni a kis északin, de itt aztán végképp új nyomott kellett taposni, az előző napinak nyoma sem volt. A nyom taposás sokat kivesz az emberből, miközben a taposott nyomban sokkal könnyebb a haladás. Olyan ez kicsit, mint a kerékpáros bolyozás, amikor szélárnyékban lehet pihenni, és később robbantani. Így aztán előre engedtem Lacit, aztán kénytelen voltam előre engedni Jánost is, mindketten több tartalékkal jutottak el idáig. Ekkor már nem láttunk senkit magunk mögött, egyre biztosabb volt, hogy így hárman érünk a célegyeneshez, a déli pálya aljára. A célegyenes lényegében a déli pálya felvonó nyomvonala volt. Az ismét meredekre váltó terep alján Laci újra a kötését kezdte állítani, közben Jánossal mind a ketten megelőztük. János innentől megfoghatatlan volt. A déli közepén Laci felért a nyakamra, majd meg is előzött, így kialakult a befutó sorrend.

Köszönjük szépen Schaffer Gábornak és Petneházy Tamásnak, valamint mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, azt hiszem, semmire nem lehet panasz. Szeretném azt a következtetést levonni a látottakból, hogy a hazai túrasízés évről évre exponenciálisan nő.

Az eredményeket a szervező honlapján, a Börzsöny Tigrisein találod.

Sántha Gergő fotóit a versenyről itt találod.

Graselly Balázs fotóit pedig itt.

A Börzsöny Tigrise 2013-ban: Vizdák János. Gratulálunk!