A terv az volt, hogy a március 15-ei hosszú hétvégét Tirolban vészeljük át, amíg Pannóniában kitombolja magát az évezred hófúvása vagy mi. Beterveztünk, hogy egyik szabad délután tartunk egy kis "lavinagyakorlatot", hogy ha kell, baj esetén olajozottabban menjenek a dolgok. Akkor még nem sejtettük, hogy másnap élesben gyakorolhatunk.

1.nap - Vernagthütte

"Szokásos" hajnali 3 órai indulás, 6 óra laza autókázás Bad Reichenhallba, 1 óra shopping a helyi túrasíboltban, még 2 óra a kocsiban, és már meg is érkeztünk Ventbe, Tirol Chamonix-jába.

Rofenhofnál parkoltunk le, ami kerek 1000 m-el van a Kékes felett. Mindenki magára aggatta a frissen beújított high tech cuccait, és szikrázó napsütésben elindultunk új otthonunk felé.

Kb 1,5 km után végre elkezdtük gyűjteni a szintet, a Rofental északi oldalán felfelé haladva. Hamar elértük a Vernagtlegget, ahol végre teljes erővel süvíthetett az arcunkba a kb 40-50 km/h-s tiroli szél. Többen közülünk ezt kifejezetten kedvelik, igaz nyáron és vízen, és ha úgy 45 fokkal melegebb van. 2,5-3 óra alatt érhettünk fel a házhoz (2755 m).

Becsekkoltunk, elfoglaltuk a négyágyas szobát, aztán fél hétkor jól bekajáltunk. Jólnevelt nagycsoportosok módjára úgy hiszem 9 körül ágyban voltunk.

2. nap - Fluchtkogel

Másnap reggel lazára vettük az indulást, kényelmesen megreggeliztünk, "Sef" a háziúr mindenkinek kiosztott 1 liter Marchtee-t, ami cukor teával hígítva, majd a Fluchtkogel felé vettük az irányt. Az elején megijedtünk, mert hideg volt és nagy szél, de végül mázlink lett az idővel.

A hágó alatt (Oberes Gularsjoch) egy osztrák csapat szépen megköszönte addigi munkánkat (nyomfektetés), és elhúztak mellettünk. Csak én pánikoltam, hogy összerondítják a szűz havunkat lefelé, de ez feleslegesnek bizonyult, mert egyrészt volt hely elég, másrészt mi jöttünk le előbb. Könnyed szökelléssel máris a Fluchtkogelen (3500 m) voltunk, ahol lekezeltünk az osztrák kollégákkal, majd elindultunk lefelé. 

A házig porhóban élménysíeltünk (na jó, egy kis átcsúszás volt a végén), a teraszon megittuk a maradék Marshtee-t, aztán levezetésként a lavinajeladós keresést gyakoroltuk a ház körül, hátizsákba rejtett jeladóval, szondával, több "áldozattal". Szerintem mindenkinek jól ment, de ezt sosem lehet eleget gyakorolni. 

Délután rápihentünk a másnapi túrára, Laci pedig felszaladt a "házi csúcsra" (Gularspitze 3128 m) két idegenajkú sporttárssal. Este kaja, kis térképnézegetés, majd megbeszéltük, hogy mivel másnapra ígérik a bomba időt, ezért a Wildspitze lesz a cél, korai indulással.

3. nap - Wildspitze 

6:30 reggeli, 7:45 indulás. Elsőként indultunk el a házból, tökéletes idő volt, -10 fok, szélcsend.

Jól haladtunk, a Kleiner Vernagtverneren (gleccser) kezdett beérni minket egy kétfős német csapat. Gyakorlatilag taktikai megfontolásból előre engedtük őket, mert a hágó, amin át kellett volna kelnünk (Brochkogeljoch – 3423 m) kicsit elbizonytalanított.

A térkép szerint a nyomoktól balra vezetett az út, ott viszont csak régebbi lejöveti nyomok látszódtak. A németek viszont magabiztosan elindultak fölfelé a kuloár jobb oldalán az előző napi nyomokban. Mi meg utánuk. A hágó alatt kb 30 m szinttel egyikük lecsatolt, az utolsó szakasz úgy 55-60 fok meredekségű lehetett, gyalog kellett megtennie. A társa és mi négyen a sídepónál (a képen kék X) vártuk, hogy felérjen.

Egyikünk észrevette, hogy a felső hóréteg a kuloár jobb szélén, a szikla mellett el van repedve. Közvetlenül alatta álltunk, úgyhogy kezdtünk idegesek lenni. Később egyikünk arról számolt be, hogy a felfelé tartó német srác minden lépésénél érezte, hogy mozog alatta a hóréteg.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felért a kolléga, fent körülnézett, és kérdésünkre, hogy szerinte merre jobb felmenni, azt mondta, hogy fentről a bal oldal nem tűnik annyira vészesnek. Erre megkönnyebbültünk, és eldöntöttük, hogy balról megyünk fel. Szerintem mindannyian azt gondoltuk, hogy annál csak jobb lehet, mint ahol épp álltunk, a bal oldal kevésbé meredek, kevésbé veszélyes.

Elkezdtem átcsúszni a két sziklás rész között (narancs vonal), és pár méterrel odébb azt éreztem, hogy kicsit megcsúszik lefelé a lécem, mint mikor nagyon jeges részen csúszol át. Persze itt nem volt jég, nem is én csúsztam lejjebb, hanem alattam minden.

Nem így képzeltem ezt a szitut. Úgy gondoltam biztos hallassz valami reccsenést, ahogy elválik a hóréteg, aztán van egy fél másodperced kitalálni merre menekülj, mire “elér” a lavina. Ehelyett az volt, hogy nem hallottam semmit, és egyszercsak széttöredezett körülöttem minden és együtt csúsztam egy fél focipályányi hóval lefelé.

Úgy éreztem pont a közepén vagyok, a lécem egyből elsüllyedt, a hátamra estem egy nagy hótömbre és mentem az egésszel lefelé. Feküdtem a hátizsákomon, és azt mondogattam magamban “nyuginyuginyugi...”, közben minden voltam, csak nyugodt nem. Aztán széttört alattam az ebédlőasztal nagyságú hótömböm, amin addig utaztam (egyikünk fentről látta), és elkezdtem süllyedni. Na ekkor kezdtem rendesen beparázni, a bal kezem a nagy verdesésben beszorult a hó alá, onnantól már csak arra figyeltem, hogy a jobbal védjem a fejem. Biztosra vettem, hogy elsüllyedek, és pesszimista gondolataim támadtak...

Ehelyett megállt minden (képen sárga X). Vállig voltam betemetve, a fejem és a jobb kezem volt kint a hóból. A fejem felett egy nagy hótömb volt, amitől a többiek nem láttak fentről. Kiabáltam hogy jól vagyok és próbáltam integetni a bottal. Közben azon izgultam, hogy nehogy még valamit rám sodorjon valamelyik társam, miközben hozzám igyekszik. Utólag kiderült, hogy ők is ugyanezért aggódtak.

Szerintem 1-2 perc alatt leértek hozzám (persze akkor nem ennyinek tűnt), és kiástak. Egy síbotom és a napszemüvegem eltűnt. A síbotomat kerestem egy kicsit, de nem mertem mélyre ásni, féltem, hogy megint elindul a hó. Felcsatoltunk és lementünk a gleccserre. Utánunk lejöttek a németek is, állítólag egyikük bakancsán a csatt megadta magát a hágó után valami sziklán, de mivel premier planban nézték végig az egészet, ezért benne van a pakliban, hogy nem volt kedvük tovább menni.

Levergődtünk a házhoz, a nagy ijedségre mindenki evett-ivott vérmérséklete szerint, majd úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. Ennek több oka is volt, először is másnapra nagy havat és melegfrontot jósoltak (a túrázók nagy része lelécelt), másodszor nem jött be a tervünk, hogy a házból kunyerálunk fél pár botot nekem másnapra, és harmadszor: szerintem mindenkinek kicsit kedvét szegte az esemény. Indulás előtt befutott egy magyar csapat, ők másnapra tervezték a Wildspitzét, remélem nem jött be a rossz idő.

Szedtük hát a sátorfánkat, lecsúsztunk a kocsihoz, megálltunk egy cukrászdában, aztán sofőrünk hazavitt minket. Egyedül Győr után álltunk 3 órat az M1-en a hófúvás miatt (igaz havat és fúvást nem láttunk), de aztán a következő lehajtónál sikerült átmennünk a “járhatatlan” 1-es főútra, és nagyobb akadály nélkül hazajutottunk. Ezúton is csókoltatom az a rendőrt, aki Győr előtt a lehajtónál azt találta mondani, hogy “az autópálya a leggyorsabb”, és visszaterelt bennünket...

Tanulság, avagy utólag könnyű okosnak lenni:

Ne higgy rendőrnek.

A lavinával kapcsolatban pedig: a baleset időpontjában 2-es lavinaveszély volt, a kuloár déli fekvésű, és bár viszonylag korán odaértünk, telibe sütötte a nap. Ez mindenképp intő jel volt.

A kuloár bal oldali része a tetején ugyan kevésbé volt meredek, de alul meredekebb, a lavina koronája (törésvonal) pedig a meredekségváltásnál volt megfigyelhető.

Keresztirányban átcsúszni a kuloáron elég hülye ötlet volt, mentségünkre szól, hogy a jobb oldalról menekülni akartunk a bizonytalan felső réteg miatt. Kicsit pánikba estünk, és úgy gondoltuk “bárhol, csak ne itt” legyünk.

Valószínűleg kevesebbet kockáztattunk volna, ha a német srác nyomaiban felmegyünk, hiszen egyszer már kibírta egy ember súlyát, kevésbé valószínű, hogy elindul.

Azzal kockáztattunk volna a legkevesebbet, ha a sídepónál (mikor megláttuk a törésvonalat a jobb oldali sziklánál) visszafordulunk.

Részemről beszerzek egy airbaget.