A Kaukázus főgerince felé mintegy 1500 méterrel magasodó, 5642 méter magas Elbruszt mászta András, itt egz kis itiner arról hogyan is érdemes.

Az utazás péntek este 10 körül, a bécsi reptér orvosánál kezdődött számomra. Gyógyszert kértem, hogy megússzam a repülést hányás nélkül. Ugyanis indulás előtti éjszaka összeszedtem egy jó féle gyomorfertőzést. Kaptam két bogyót és egy papírt, hogy “not fit to fly”. A bogyók jól működtek, mert csak az ételosztásnál terjengő erős kajaszag volt kritikus pillanat, a papír pedig később hasznos volt, mert annak a hátuljára írtuk költségelszámolásunkat.

Moszkvai átszállással Mineralnye Vodyba repültem, ahol a Budapestről induló barátaimmal (Helga, Nyamika, Diák, Gergő) találkoztam. A város a Kaukázus lábánál fekvő fő közlekedési csomópont, aki ezt a régiót célozza orosz oldalról, az ide repül. Ennek megfelelően a moszkvai repülőtér várójában már kezdtek sokasodni a kiránduló és hegymászó figurák. A gépen mellettem például egy idősebb japán arc utazott, aki arról mesélt, hogy milyen volt 30 évvel ez előtt Kancsendzöngát mászni, és ezen felül még miket látott Nepálban a másik kilenc alkalommal, amikor ott járt.

A moszkvai beszálláskor relizalálódott bennem, hogy a túránk alatt igen csak keleti szél fog fújni. Mert az egy dolog, hogy a gyökér nyugati turista úgy fotóz az iPhone-jával egyfolytában, mintha minden lépésről 360 fokos gömbfotót akarna készíteni, de azért az is túlzás, hogy a stewardess megtiltsa neki, hogy egy A4-es lapra nyomtatott, és celluxszal felragasztott kétnyelvű feliratot lefotózzon a repülő belsejében.

A pesti csapattal kb. 10 perc eltéréssel szálltunk le, így a csomagokra már egyszerre vártunk. Amikor a fiúk beléptek az épületbe gyors üdvözlés után mondták, hogy haladjunk is a csomagokért, a lányok úgyis pisilni mennek először. A nagy igyekezetnek két fő oka volt. Egyrészt Diák meg akarta mutatni, hogy ő milyen csajokat “hozott”. Azaz, hogy milyen jó csajok utaztak az ő repülőjükön. Másrészt a fiúk már telítődtek a repülés alatt a női csicsergéssel. Ennek optimális mennyiségét a hátralevő héten próbáltuk teljes csapat szinten optimalizálni, de egy nullához és egy végtelenhez konvergáló számot nehéz leátlagolni…

Csomagok megérkezése után még átvettük Helgával, hogy miért nem szerencsés hátizsákba kaukázusi kefirt csomagolni, és azt feladni a repülőre. De abban maradtunk, hogy a közhasznúságunk keretében az ehhez hasonló témákat majd egy külön írásban részletezzük. (Ide fog az is kerülni, hogy miért nem jó éjjel 2-kor csúcstámadásra indulás előtt hágóvas beállítással pöcsölni.)

A repülőtéren már várt minket az előre leszervezett fuvarunk. Mineralnye Vody ugyanis bár közel van a Kaukázushoz, de egy hatalmas síkság közepén fekszik, végeláthatatlan kukorica mezőkkel és pár száz méter magas vulkáni kúpokkal. Így még annak ellenére is, hogy sofőrünk a murvás borítású leállósávon padlógázzal előzte a lépésben araszoló kocsisort, négy óra kellett mire eljutottunk Chegetbe. Az út alatt szép lassan kezdett átalakulnia a síkság hatalmas hegyekké körülöttünk, amiket egykori, omladozó (bánya)ipari létesítmények tarkítottak.

Cheget kb. 2000 magasan fekszik és télen jelentős síközpont, köszönhetően a három felvonójának, melyeknél még a jános-hegyi libegő is jobb állapotú. Van itt egy kis bazár, szállodák, éttermek, boltok és hihetetlen kilátás. A falut 3000+ -os hegyek veszik körbe, amikről hatalmas gleccser letörések meredeznek. Kisebb túrákra remekül lehet használni a felvonókat, és a tetejüktől induló útvonalakat, ahonnan jól kilátás nyílik az Elbruszra is. A mi túránkat egy kis légből kapott elektromosság tett színesebbé. Fel sem tűnt volna a sziklák sercegése, ha Gergő nem kérdezi meg, hogy akkor neki feláll-e most a haja.

Miután kimerítettük a falu adta pihenési és akklimatizációs lehetőségeket elindultunk az Elbruszra. Kezdeti tervünk az volt, hogy a felvonóval csak a csomagokat küldjük fel, de mivel nem tudtuk megbeszélni, hogy ezeket ki fogja átpakolni és vigyázni rájuk, gyorsan elcsábultunk, és a cuccokkal együtt tartottunk. Ráadásul az utolsó felvonó nem működött, így az orosz üzleti szellemnek köszönhetően egy jó kis kamazos offroad csapatásra lehetett befizetni, amit csak nem hagy már ki az ember… Így érkeztünk meg 3700-3800 közötti magasságra, a Barrels Hut-ba.

Aki a hanyatló nyugat steril magashegyeihez van hozzászokva, annak ezt az egész helyet elég nehéz elmesélni. Talán azt tudnám mondani tömören, hogy hasonló, mint a Balkán. A terület teli van fém konténerekkel, amiknek jelentős része turistáknak az elszállásolására szolgál. Valószínűleg már 20 évvel ez előtt sem lehettek jó állapotban, viszont az óta se javítottak rajtuk semmit. Az egyetlen komfort a főzéshez biztosított palackos gáz volt.

A WC-k pottyantós budik, mindenhol egy-egy élesebb szikla kiszögelésre telepítve, hogy az anyag mindenestül azonnal visszajuthasson a természetbe. A hozzánk tartozó három fülke közül csak kettőnek van ajtaja, mert a harmadikét befogták lépcsőnek. Diák két dolgot fűzött a dologhoz: előtte és utána egy órát jobb nem kajálni, valamint utána érdemes elmenni tiszta hóba sétálni pár métert. Lényegében derék magasságban körbe volt szarva az egész, és használt wc-papír borította a helységet…

A tájhoz még hozzá tartozik, hogy ami egyszer használaton kívülre kerül, az ott marad, ahol éppen kivonták a forgalomból. Azaz ha lecserélték a magasfeszültségű vezeték oszlopát, akkor ott hagyták a kidőlt régi oszlopot. Ha tönkremegy egy ratrak, akkor kibelezik, a vázát pedig ott hagyják szétrohadni. De hát a konténerekben legalább szél nem volt, meleg hálózsákunk viszont volt, olvadék vizet tudtunk melegíteni a gázon, és hatalmas gleccserekkel tarkított hegyek vettek körül minket, az Elbrusz pedig már ott magasodott felettünk. Szóval végül is minden adott volt, hogy jól érezzük magunkat és haladjunk az akklimatizációval.

Diák közben továbbra is a tudatos és egészséges táplálkozás vonalat vitte, így reménykedtem, hogy végre itt megtanulja, milyen ha az ember gyomra szarul van. Akkor kezdtem sejteni, hogy ez megint nem fog összejönni, amikor a konténerek előtti töredezett betonon üldögélve ette a tőkehalmájat magában. Majd másnap délután végérvényesen szertefoszlott az álmom, amikor hozta a frissen sütött szalonnát.

Megérkezésünk után felmentünk pár száz méter szintet megnézni a másnapi szállásunkat, valamint a környéken csavarogtunk egyet. Aztán jött egy fejfájós keveset alvós éjszaka a hordókban. Reggel pedig nekiálltunk felcuccolni nagyzsákokkal a következő szállásunkra, ami már 4100 m magasan volt. Ez lényegében ugyanolyan konténer telep, mint a Barrels Hut, kicsit talán kevesebb nyüzsgéssel.

Itt két-három napot töltöttünk további akklimatizációs túrákkal, jó időre várással és pihenéssel, hogy mire jön a csúcstámadás, minden rendben menjen. A túrák jól mentek mindenkinek, kb. 4700-4800-ig jutottunk. Ha sütött a nap, akkor még az 50 faktoros naptej sem volt elég védelem a leégés ellen, így folyamatosan takartuk mindenünket. Ha viszont nem sütött, akkor kutya hideg tudott lenni. A szabadidő jelentős részét elvitte az olvadék víz begyűjtése, fertőtlenítése (a helyi tisztasági viszonyokra való tekintettel nem mertük sima forralás után fogyasztani) és hasznosítása: ebből a vízből készítettünk mindent. Porok és pezsgőtabletták bekeverésével iható folyadékot, valamint különféle porkajákból ennivalót. Így ez remek lehetőséget biztosított arra, hogy az ember az összes ilyen szart egy életre megutálja, és már csak a gondolatuktól is a rosszullét fogja el. A maradék időben mindenki fakultatív programokkal kötötte le magát. Diák és a lányok keresztrejtvényt fejtettek, Gergő pedig szerelte a benzin főzőjét, ami egyrészt felesleges volt, mert volt konyha gázzal, másrészt sosem akart rendesen működni, viszont cserébe lemoshatatlanul összekormozta a lábosomat. Néha csoportos program keretében kártyáztunk vagy kockáztunk egy-egy kört. Gergő pedig éjjelente fotózással hidalta át az alvás problémáit. Alternatív napközbeni program volt még a szintünkön jó idő esetén kialakuló hatalmas magashegyi játszótér bámulása a teraszunkról.

Ugyanis a terület a Barrels Hut-tól egészen 5100-ig egy száz méter széles letaposott nyom, amin folyamatosan raktrakok vagy motoros szánok közlekednek. Ezek egyrészt szállítják a hegymászókat igény szerinti magasságra, valamint felhozzák a sima turistákat téblábolni és nézelődni. Nekik biztosítottak még motorszános szórakozást is, ami annyiban merült ki, hogy max sebességgel süvítve fel-le döngettek, a bukkanókon hatalmasakat repülve, miközben az utasok hátul visítottak. Ezeket a programokat színesítette néha egy-egy csapat, aki fürdőgatyás fotózkodást tartott.

Így szép lassan el is érkeztünk a csúcstámadás előtti estére. Egész délután erős szél és hóesés volt, a gyomrom pedig közben megint arra a következtetésre jutott, hogy nem tetszik neki a környezet. Így jött a Smecta por, és reménykedtem, hogy másnap hajnalban lesz erőm nekiindulni. Mivel 1.40-kor terveztünk kelni, korán, 6-7 körül lefeküdtünk. Természetesen ennek semmi értelme nem volt, mert úgysem tudtunk aludni, így sötétedésig ment a csoportos forgolódás, majd hirtelen jött az éjjeli óracsörgés.

Konténerből kimászva kristály tiszta ég, valamint majdnem telihold fogadott bennünket. Ekkor következett az ominózus hágóvas beállítás, majd nekiindultunk. Néha egy-egy emberekkel teli ratrak elhúzott mellettünk, miközben mi is haladtunk rendesen. Egyébként csillaghullás főszezonja volt, így felfelé legalább tízszer láttam fénycsóvát elhúzni az égbolton. Diák ment előttem, rendszeresen bevárt, Gergő pedig kicsit lemaradva mögöttünk. Lányok pedig Gergő mögött haladtak folyamatosan. 5100-on vártuk be Gergőt, addigra kezdett kivilágosodni, és már lehetett érezni, hogy a környék csúcsaihoz képest is elég magasan kezdünk lenni, szóval nagyszerű látvány volt.

Persze az idilli képhez hozzátartozik, hogy folyamatosan valami baja volt az embernek. Eleinte kicsit melegem volt, ezért izzadtam, aztán ettől meg fáztam. Meg egyébként is éjjel volt, és menni kellett felfelé a sötétben. Ráadásul 4.500 és 5.100 között nagyon meredek volt a lejtő, szóval a seggünkön vettük a levegőt. Néha Diákkal egymásra néztünk, de nem sok erőnk volt kommentálni a helyzetet. Itt azért már kifejezetten ingerlő volt, amikor a ratrakok kipufogógázát kellett szívjuk. Ahogy haladtunk felfelé egyre hidegebb is volt, és még a szél is elkezdett fújni. Rajtam egy gyapjú aláöltözet, egy polar pulcsi és széldzseki volt, amire egy idő után rávettem a 700g-os pehelykabátomat is, de ha megálltunk, akkor még így is fáztam. Az 5100-as pihenőnél még egy plusz zoknit fel kellett vegyek, mert a lábam is nagyon fázott. Aztán kiderült, hogy az összes kajámat lent hagytam, így Gergő segített ki egy csokival. De hát éjjel úgysem eszik az ember, én pedig még a reggelit is mellőzni szoktam, ráadásul a gyomrom amúgy is rosszul volt, szóval a fenének volt kedve enni… Mondjuk ekkor már Diák is mondta, hogy nincs a topon és émelyeg folyamatosan.

Hideg miatt úgy döntöttünk, hogy a lányokat majd később várjuk be, és tovább indultunk. Innen már csak egy emberes nyom volt, beálltunk a sorba. Meglepően jól bírtuk a tempót. Folyamatosan értem be a csapatokat. Kicsit mindig lelassultam az utolértek sebességére, aztán erőgyűjtés után kikerültem őket. Abban, hogy ilyen jól bírtam valószínűleg nagy szerepe lehetett a Diamoxnak, amit utazásunk előtt Viktorral beszéltem meg és ő írt fel. Magashegyen első napokban még a 3000-3500 körüli magasság is meg szokott viselni, mindig kelleni szokott plusz egy-két nap akklimatizáció, de most nem akartam lemaradni a csapattól, ezért ha nem is az elejétől fogva, de ekkor már két napja szedtem a gyógyszert. Szerencsére rendesen végig olvastam a tájékoztatót, így sejtettem, hogy az enyhe kéz- és lábzsibbadás a gyógyszer mellékhatása, de azért az arcom zsibbadása nyugtalanított picit. Szóval ezért fordulhatott elő, hogy Gergő és Diák, akik itthon bármilyen teljesítmény túrán órákkal nyomnak le, kicsit lemaradva kezdtek mögöttem jönni.

5400 körül elértük a keleti és nyugati csúcs közötti nyerget. Innen még egy melós lejtő volt hátra, aminek a végére fix köteleket szereltek be, hogy segítsék a kapaszkodást, bár ezek inkább útban voltak, mint segítettek. Viszont itt már kiértünk a napra, így a pehely cuccot legalább el lehetett csomagolni. Kis pihenés után neki is álltam az utolsó lejtőt leküzdeni. Továbbra is jól ment a felfelé menet, de nekem is jött az émelygés, amiről tudtam, hogy csak jelentős ereszkedés után fog elmúlni.

A csúcs egy kis fennsíkszerű platóból kiálló 10-15 méter magas kőszikla. Vicces volt, hogy amikor felértem erre a fennsíkra akkor egy orosz guide éppen cigizett miközben a pihenő csapatára várt. Mivel már azon agyaltam, hogy mikor kezdhetek el lefelé indulni, gyorsan felmentem a csúcsra, készítettem pár fotót, gyönyörködtem néhány percet a Kaukázus hegyeiben, megkértem valakit, hogy lőjön rólam egy képet és indultam is lefelé. Miután lemásztam a csúcsszikláról pont megjelent Diák és Gergő. Remek, mászhattam velük vissza, hogy legyen egy közös képünk. Megbeszéltük, hogy ők fáradtak ezért piknikezni fognak kicsit, én meg szarul vagyok, így lent találkozunk majd.

Lányokkal köteles szakasz alatt találkoztam, kérdezték, hogy hova rohanok és ki fog róluk csúcsfotót csinálni. Megnyugtattam őket, hogy a fiúk még fent vannak, és majd ők elintézik ezt, de nekem erre most nincs erőm. Gergő meg is ígérte nekik, hogy kis pihenés után visszamászik hozzájuk a csúcsra a fotó kedvéért, de állítólag már neki se volt ereje ehhez, hiába akarta nagyon.

Én lefelé meg sem álltam 4100-ig, ahol pihenés után összecuccoltam, és még az nap lemenekültem hegyről. Így elég aktívra sikeredett a napunk. 9 órás tervezett felfelé menet helyett, 6 óra alatt felértünk. Lefelé, pedig 2 óra alatt visszaértem a konténerünkhöz, és du 4 felé már lent is voltam a faluban. Több napos szívás után kicsit komfortosabb pihenésre vágytam, és arra, hogy normális kaját tudjak enni. Mikor indultam lefelé a szállásunktól, még pont befutott Gergő és Diák. Ők még egy napot fent töltöttek a hegyen, majd rövid pihenés után neki indultak egy pár napos túrának a régióban. Nekem erre már amúgy sem lett volna végig időm, és amúgy is rendesen le voltam merülve, így a repjegyemet előre hoztam két nappal, és még aznap éjjel elindultam haza. A moszkvai több mint egy órás útlevél ellenőrzés miatti sorban állást, a bécsi reptéren az EU-s sorral bosszultam meg az oroszoknak, amire ők válaszcsapásként elhagyták a csomagomat...

Alapvetően direkt szubjektív beszámolót írtam, mert rengeteg tényszerű dolgokra szoritkozó leírást lehet találni a neten, de azért idekívánkozik néhány adat, hátha valakinek ez lesz segítségül. A helyi Pilgrim utazási irodát használtuk a vízum és egyéb adminiszratív ügyek intézésére, vmint a reptéri transzfer megszervezéséhez. Elképzelhető, hogy egyes dolgokat drágábban adnak, mint helyben megoldható lenne, de a helyi, keleti szél alatt hajózók semmilyen orosztól eltérő nyelven nem beszélnek, még oké-köszi-hello szinten sem. Így a pilgrimesek helyismerete és segítőkészsége igencsak jól jön, főleg annak aki nem nagyon beszél oroszul.

Alapköltségek: repjegy (100-150e Ft) + vízum (20e Ft) + Pilgrim lite csomag és transzfer (kb 37e Ft.)

Kinti költségek: plusz nap szállás pilgrimes hotelben 1000 RUB, reggeli ugyan itt 200 RUB, hegyen szállás 500 RUB, felvonó 500 RUB, taxi helyben 200-400 RUB, vacsi étteremben 200-300 RUB, sör boltban 50 RUB

Fotók: nagy részt Gergő művei, néha kiegészítve saját képekkel