Alacsony-tátrai kalandozásaink mindig új utakra csábítanak bennünket. Évekkel ezelőtt, az Alacsony-Tátra főgerinc túrasível történő teljesítése során egy kissé túlzottan hosszúra sikeredett nap estéjét töltöttük a Gyurkova-házban, jó melegben, forró lencselevestől elnehezedve, ekkor nem nyílt alkalmunk arra, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk a környező lejtőket. Így hát Kristófék korábbi pozitív tapasztalatain felbuzdulva most vasárnap elindultunk, hogy felfedezzük magunknak a terepet.
A Baukova parkolóig történő feljutás váratlan kihívásokat támasztott városi gépjárművünk elé, egy szakaszon a patakká szélesedő olvadékvíz elmosta az utat, így a legutóbbi vihar által kidöntött fák ágaival kell azt pótolnunk, így későn, 11 körülre érünk fel Baukova alá.
A felszerelés kipakolása közben realizáljuk, hogy hármunkra 2 pár, azaz 4 db túrabot jut. Némi obszcén kifejezés használatot, és alpári programokra történő verbális felhívást követően megszületik a konstruktív megoldás, a 21.századi túrabot:
Hát ennyi.
A főgerincig sűrű, vadregényes erdőn keresztül vezet az út, amelybe a megelőző napok szelei méternyi friss, száraz és hideg porhavat (dry fluffy) halmoztak fel. Már felfele is sejtem, hogy ezek a viszonyok kalandos és ordítva síelős visszautat fognak hozni.
Körülbelül 3 óra és ezer szint megtétele után érünk a gerincre, mögöttünk szürke felhők tornyosodnak és havazni kezd. 
A viharossá élénkülő keleti szél jeges karmai markolják arcomat és orrom hegyét: megint készülődik egy első fokú fagyás, sokadszorra már ebben a szezonban.
A Gyurkova-ház nyitva, bent száraz meleg, félhomály, kedélyesen teázgató szlovák sporik. Miközben fagyott testrészeinket átmelegítjük a kályha mellett, el is készül a lencseleves. Forró, sűrű, sótlan, de életet adó lötty ez, pont mint évekkel ezelött. Egy pillanatra elmerengek a dolgok állandósága fellett érzett megnyugvásban fürdőzve; a fél világot bejártam azóta, láttam, megéltem sok mindent, de ez a lencseleves itt van, mint ahogy volt és remélhetőleg lesz is a változatlanság forrón kavargó, gőzölgő mementójaként.
Délután négyre jár, mire egy lavinalejtőn keresztülvezető traverzzel elérjük azt a pontot, ahol már lefókázunk és elindíthatjuk a rövidlendületek egymásba fonódó, már-már végtelennek ható láncolatát. Már-már, mert a kemény kérgű lazahó és a porhó minden látható jel nélkül váltja egymást, egész az erdőig. Innen a fák között megrekedt, már fent említett porhó fogad, a sűrű fák között csak ugrálva lehet lejutni, amit személyszerint csöppet sem bánok.
A tökéletes nyomvonal megtalalása még várat magára, a sokszor 40-45 fokos meredekségű, porhavas erdőben nem sok idő jut a mélyen szántó útvonaltervezési megfontolásokra, ösztönszerű, érzékeket kiélező játék ez, ahol ha hibázol, fáj.
Sötétedésre érünk az autóhoz, megint azzal a jóleső, mosolygós fáradtsággal eltelve, amiért érdemes.
