Ha megkérdeznénk pár túrasízőt, hogy mit is jelent számukra ez a sport, milyen kép, esemény, jelenet ugrik be róla, valószínűleg mindenki merőben más emléket idézne fel.

Lenne, aki könnyed lejtőt képzelne maga elé, amelyen felcsoszogva egy hóval fedett menedékházhoz, annak kandallója előtt melegedve forralt bort szürcsölnek az emberek. Más viszont 45 fokos kuloárban, lécüket a hátizsákjukra erősítő, hágóvassal és túracsákánnyal utat törő freeride csapatot lát. A meredek kuloár tetejére érve a srácok a hágóvasat széles lécekre cserélik, a túrabakancsot keményre állítják, majd ugrálva kanyarognak le a méteres porhóban. A harmadik pedig 150 kilométeres átkelést lát maga előtt Chamonix-ból Zermatt felé, az Alpok számtalan gleccserén és hágóján keresztül; napfelkeltét, csípős hideget, hajnali forró kávét 3000 méteren, egy cabane verandáján.

Ez a mentális diavetítés is tanúbizonysága a túrasí és síalpinizmus sokszínűségének. Nincs két ember, aki ugyanazt érti rajta, mégis a sport lényegi részének hasonlósága feloldja a fentebb vázolt, látszólagos ellentmondást. A túrasí különböző vállfajainak metszete egy rendkívül egyszerűen megfogható jelleg: a sípályáktól való elszakadás.

Ez nem a fűtött francialiftek, hütték falára szerelt hangszórókból terjedő, északi-tiroli akcentusra adaptált Beatles-slágerek, hóágyúzott és ratrakolt lejtők világa. A túrasí esetében kiszemelt hegyeink megkérik meghódításuk árát. Minden méterért verejtékkel törlesztjük adósságunkat, izmaink fáradnak, légzésünk és szívverésünk felgyorsul. A megsíelni vágyott hegyoldalt nem megkapjuk, hanem megküzdünk érte.

Letudva a kötelező vámot azonban a sícentrumok világától merőben idegen ajándékot kapunk cserébe; a hegyek vad, sokszor félelmetes, a természet szabályai által uralt, mégis korlátlan szabadságát. Mindazonáltal ennek a szabadságnak feltételei vannak, amelyeket a felszerelés sajátosságai és a lavináktól való jogos félelmeink köré rendezve fogok tárgyalni sorozatunk első cikkében.

A cikk folytatását itt olvashatod az Overmagazin online-on.