Az alábbiakban Ujhelyi Balázs útinapló hangvételű terjedelmes beszámolója olvasható nepáli kalandjukról, amire síléceket is vittek. Az írásnak azért biztosítottunk itt helyet, mert képet ad a nepáli hegyi turizmus aktuális állapotairól, ami sokaknak hasznos lehet. - a szerk.

 írta és fotók: Ujhelyi Balázs

Évek óta megy a gondolkodás-ötletelés, hogy kellene egy komoly hegyet (Manaslu) sízni a Himalájában. Majdnem mentünk a Damavandra, aztán majdnem az Elbruszra, Mount-Blanc-ra, de végül sikerült eljutni az Ararat-ra. Közben persze alakultak a dolgok, változtak a feltételek és elgondolások. Végül csak 2023 szeptemberben alakult ki, hogy 5-en megyünk a Mera-ra. Robi, Áron, Juli, András és én. Már eleve a célok és feltételek ennyire nehézkes összefésülése felveti a közös túra létjogosultságát. Amikor mindenkinek egyértelmű, kikerülhetetlen közös célja van, akkor pillanatok alatt összeszerveződik az utazás. Magyarországról ez nehézkesebb, kevesen vagyunk. Összességében viszont rengeteg ember utazik Nepálba, hogy kipróbálja magát valamekkora magasságban. Viszont nagyon kis százalékuk olyan elkötelezett hegymászó, aki az életét ennek szentelte, az Alpokban már minden komoly falat megmászott, és nem tud merre tovább lépni, egyszerűen muszáj neki magasabb hegyeken nehezebb utakat mászni. A tömeg inkább azokra hasonlít, akik akarnak egy maratoni táv, vagy egy ironman teljesítés diplomával bírni az iroda falán. Ezt is megtettem, hú de kemény gyerek vagyok! A Nepáli kormány pedig rengeteget tesz azért, hogy ez a tömeg valóban meg tudja valósítani a célját, és rendelkezzen egy csúcsdiplomával. Sőt ezt a feladatát oly módon túlteljesíti, hogy roppant nehézségekbe ütközik, a saját időbeosztásodban, a saját tudásod és eszközeid birtokában felmenni bármelyik hegyükre. Inkább az instant túrák közül nézd ki magadnak, hogy melyik passzol. 10napos annapurna trekking 2500-ért, vagy 60 napos Everest sherpákkal oxigénnel 55000-ért?

Október 9-én jelentünk meg Ferihegyen a cuccainkkal, ahol hamar kiderült, hogy Juli +5hónapos érvényességű útlevelével nem tud felszállni a Dubai-Újdelhi-Katmandu kombinációra. Kimaradt szegény egy 30órás „utazásból”, mert másnapra csináltatott útlevelet, vett direkt repjegyet, és jött utánunk. Így gyakorlatilag egyidőben értünk oda, mert mi a terminálokon hegyeztük a zabot…. Az újdelhis várakozás erős volt, 13órásra kerekedett. A végén már azért szorítottam, hogy belecsússzunk a 14-be, mert akkor élhettünk volna kártérítési igénnyel.  Viszont minden cuccunk azonnal ott volt, nem kellett napokat izgulni Katmanduban, 24órán belül elhagyhattuk ezt a 6 milliós, poros-mocskos-szemetes várost, és kis pihenővel folytathattuk az utunkat.  Mivel ebben a remek országban utak és közlekedési szabályok nem nagyon vannak, a forgalom tempója a kiépített helyeken 10-20km/ó között van autóval. A 100km-re lévő belföldi reptér így 5óra, ahonnan lehet Luklába repülni, ami a Csomolungma régió indulópontja. Lukla reptere 2800m-en van, 517m a kifutópálya, 15% a meredeksége, és csak látva lehet repülni. Azaz nem repülik mindig, és csak ú.n. STOL (short takeoff and landing aircrafts) gépek közlekednek, és még egy sor speciális feltétele van a repülésnek (képzettség, gyakorlat, felszállósúly, meteorológia). Be is szopjuk, 9 napja nincs járat, több 100 ember várakozik repülésre.  Mi nem várunk, megyünk tovább kocsival. Azaz még 4óra autókázás burkolt(elméletben) úton, meg még 6 földúton. Ez utóbbi életre szóló élmény, a soha többé kategóriában. És nem is jutunk el Luklába csak Kharikola nevű helyre. Kiszállunk, és mielőtt kettőt szólhattunk volna, a terepjáró eltűnik, azaz marad a másik irány, hogy nem is Lukla felé megyünk.

3 rettenetes, mozgásmentes nap után végre elkezdődik a kirándulás. Az improduktív fáradtság ekkor már mentálisan is megvisel engem. Mikor a repjegyet intéztük (2 napnyi meló), már akkor volt egy gondolatom, hogy ide bringával vagy motorral korrekt jönni. 3napja csak fáradunk, égetjük az üzemanyagot…nagyon nem oké. És hazafelé valami hasonló várható. Ha valami rossz, na akkor a terminálokon szopódás, meg a check-in meg a terepjáróban pattogás.

2 Sherpánk, 3 teherhordónk van, de nemsoká csatlakozik hozzánk egy helyi picike ember még cipekedni. Lukla további 1 nap lenne gyalog, így összesen már 2 napnyi a késedelmünk. Úgy döntünk, a 3600-as magasságig ezt lefaragjuk, sokat megyünk és gyorsan. Illetve nem is a szokásos úton megyünk, hanem Ramallo Danda irányába, ami -1 nap, és gyönyörű útvonal. A hegység elképesztően kiépített, mindenhol Lodge-ok, kaja, szállás 2-4órányi gyaloglásra. Maga a hegyi ösvény egy elég jól kiépített lépcsőház a völgy oldalában fel-le, lélegzetelállító helyeken. A haladás a térképen nyomorúságos. Van olyan, hogy elindulunk egy helyről, fél órát megyünk, mikor kibukkanunk a következő gerincen, oldalra nézek, és a hely kőhajításnyira van mellettünk. Furcsák a dimenziók, minden óriási, minden meredek. Nurbu által a napi célnak megnevezett Sibuje ház mellett még simán elszáguldunk, de a következőnél már húzza a száját. Végül este még csak felmegyünk egy iszonyat meredekségen Ramallo Dandába. Jó döntés, gyönyörű, sasfészekszerű az egész hely. Felérek, sötétedik. Nézek lefelé, András és Robi másszák a turistautat, kivannak. Arról volt szó, hogy a porterek lent maradnak estére, és majd csatlakoznak reggel. De látom, hogy a kis emberünk, ronaldós mezben, gumipapucsban, hátán a 28 kg sízsákkal robog felfelé iszonyat tempóval…közben a telefonját nézi, régi nyomógombos. Pillanatok alatt utoléri Andrisékat és látom, hogy a ’snake’ nevű játékot nyomja. Hát ez a teljesítmény, valszeg ő bármelyik csúcsra felmenne, ha olyanok lennének a körülményei.

Itt még közepeset alszunk (az „utazás” alatt kb. alig aludtam). Másnap még komolyabb etapot nyomunk, de este Cothe-ban vagyunk, ami a völgy központi helye, legmélyebb pontja a civilizáció felé vezető ösvényrendszernek. 3500m-en van, idáig ért a pleisztocénben a gleccser, széles a völgy, van hely krumplinak, jaknak, házaknak. Lefaragtuk a 2 napos lemaradást, innentől okosan, lassan, figyelve magunkra. Lehetne épp zuhanyozni is (2000Ft), de eddigre feladtuk a napi tisztálkodást, ezt a bonyolult, felesleges civilizációs aktus. Itt már mindenki büdös ilyen-olyan mértékben. Az egyik porterünk nagyon durva, kb. 5-6m-ről szaglik, de a házakban is harapni lehet a szagokat. Amúgy hangulatos az este ezeken a helyeken az egyetlen központi dobkályha körül ülve. A sok náció mindenféle embere, akik a különböző tempók miatt itt-ott összeakadnak, lassan az alaptáborba érve megismerik egymást. Gyenge ledizzó, mindenki teljesen felöltözve a hideg, a fáradtság, és az akklimatizálatlanság miatt. Általában tömény füst és emberszag. A fogunkat persze mossuk, és azt a sherpák is, szépek is a fogaik még az idősebb szutyok portereknek is.

Másnap nem megyünk már sokat, csak Tangnakba, 4300-ra (9km, 800m szint). Megint nehezen viselem magam, mert nincs mit csinálni, nem tudok elfáradni. Juli eddig is, most is jön mint a rakéta, talán ezekben a napokban ő a legerősebb köztünk. Áront kiütötte a magasság, feldagad a feje, gyógyszer és pihenő. Robin, Andrison csak a fáradtságot látom, de én sem vagyok önmagam. Gyakorlatilag 1 hete nem alszom rendesen, pedig fizikailag kicsi az intenzitás. A hátam fáj a nagyzsák alatt, mivel Robi, Juli és én a full cuccunkat hozzuk, csak bakancs-léc van a portereknél. Amúgy Julin kívül mindenki hozott egy kazal felesleges cuccot, ami most megkerüli a fél világot. Juli totál minimált pakolt, még abból is otthagyott katmanduban sokmindent. De így kell ezt csinálni, mert ahogy az egyik porterünk mondta valamelyik nap: no Sherpa, no porter no problem!

Ez nagyon nagy igazság, mert végig házak vagy sátrak vannak, akármelyik csúcsra mész, felesleges, hogy kísérgessen bárki bármelyik alaptáborba. Egy 35-40L zsákkal fel lehet menni, ott pedig lehet bérelni az aktuálisan szükséges felszerelést, és a kötelező sherpát. Még a hágóvasat és a bakancsot sem kell feltétlenül cipeljed, egy goretexes magasszárú cipőben, vagy egy ’B’-s bakancsban elmozogsz odáig. Az árakra viszont készülni kell, 3000Ft a szállás és napi 10eFt körüli a kaja. Víz sem egyszerű, mert a komplett ország vizesvécé lázban ég, de a szennyvízkezelés ismeretlen. A lodge-ok alatt sárga is a patak, hiszen szépen ki van építve a vizesklotyó, és belevezetve a patakba. Ráadásul roppant szemérmesek, nem áll meg még a porter sem a fa mögött hugyolni, elbújik a klozetba, és direktbe a patakba küldi a cuccot a pvc csövön. Szárazvécé ismeretlen, úgyhogy ez egy további nehézség nekem, hogy valami fedezéket találjak, ahol tojásaimat hagyom, és vizektől messze fekszik. A finomított koszt, és a magasság miatt a tojások száma a negyedére esett nálam, vannak napok, mikor nulla darabot produkálok. Nehézség, de lehet okosan helyit enni, csak figyelni kell: Ahol van állat, ott nyomom a tejes dolgokat, mert ahol nincs ott tejport eszel. Ahol van krumpliföld, ott krumplisat rendelek, mert amúgy tészta gyanánt a smack-levest kapod. Fólia szinte mindenhol van, a zöldség valami spárgalevél-szerű cucc beleaprítva mindenbe. Azaz dalbatot kell enni, ha nem szeretnéd az indiai vagy kinai élelmiszer(vegy?) ipar remekeit nyomatni. A sherpák is ezt eszik, elképesztő kupac rizsre pakolod a krumplit és a lencsés lét, jól összekeverik, majd kézzel belapátolják. Ezek az 50-60kg emberkék úgy nyomják be a giga kajákat, hogy öröm nézni. De hát le is mozogja, meg a magasság miatt nem is annyira hatékony a szervezet. Azért 3 hét után a dalbat már nem annyira vonzó…

Tangnak nem rossz, itt még alszunk, viszonylag tiszta is (az ágyipoloskától nem kell félni, fűtés sehol, nem marad meg, fetrenghetsz akármibe, akárki után). Felkapunk 4900-ra másnap, majd vissza ugyanoda. Érdekes, de ez lesz az egyetlen „akklimatizációs” nap, este Nurbu közli, hogy holnap Kahre (5000), utána high camp (5800), utána Mera (6500). Meglepődünk a tempón, hiszen időnk lenne. Internetet lövik végig a hegyen, minden lodge-ban van WiFi, de térerő sehol. 3000Ft-ért vehetsz netet 15órára. Ez egy ismételt piti lehúzás, ami anyagilag nem fáj nagyon, de azért bosszantó. Az időjárás innentől elég komoly 70-80kmh befúvásokat ad minden napra, kivéve a Nurbu által javasolt csütörtök. Az alapszél ugyan 20kmh, de mi a chopokon szocializálódtunk ebbe a játékba, úgyhogy  a befúvást vesszük alapnak. -13-16 fok, nagy magaság, és ekkora szél az nem adná a csúcsot nekünk, ezért beleegyezünk a tervbe, de komoly fenntartásaink vannak. Kare-ba feljutás viszonylag jól megy mindenkinek, de a pihenés már nem annyira. Ez már egy komolyabb tanya, van 5-6 Lodge, felszereléskölcsönző, hodály állatoknak, kőfalú fóliasátrak, stb.

Délután a sherpánk már zsezseg, átnézi a cuccokat, beülőket, hágóvasakat. Rá akar venni minket, hogy hágóvasban-beülőben fáradjunk a ház mögé, ahol a hegyoldalba belógatott kötélen gyakoroljuk a jumarozast. Kb ezzel a technikával „másszák” a kliensek ezeket a hegyeket itt. Szép videók vannak a neten, ahol akár egy aba-dablam -ra készülő „hegymászónak” megmutatják az alaptáborban a jumározás csínját-binját, aztán másnap mehet is fel a delikvens. Mert ez így biztonságos! Mondják a helyiek a valódi mászással kapcsolatos felvetésekre. Az biztos, hogy így lehet felvinni a legtöbb embert adott hegyre, csak azok, akik valóban meg szeretnék mászni az adott hegyet, nem fognak odaférni. Tehát ez van itt, az ú.n. ipari hegymászás. Sok ember, fix menetrendek, dőljön a lóvé! Mivel a Mera-n csak a csúcstömb utolsó 50m-re tesznek fixkötelet, a többi gleccsertúra, összekötve kell baktatni. Ez a Mera eljárásrend. Nurbu ezt úgy gondolja, hogy mi léccel, ő meg előttünk gyalog…. Hamar kiderül, hogy igazából nem tudja, miért kell gleccseren így menni, és hogyan kellene a hasadékból kihúzni a másikat. itt már 7éve senki nem esett bele hasadékba.

Másnap reggel felmegyünk 200m szintet az ú.n. crampon point-hoz. Idáig jön le a gleccser nyelve, és van egy 30m szint, ami 25-30 fokos lehet. Elkezd rávenni minket, hogy hágóvas, beülő, kötél, nehogy kicsússzunk. Na én itt dobom be a kulcsot. 2 napja vagyok rövid pórázon, próbálok nyugton maradni. De ezen a ponton kitörök, röhögök rajtuk, és szimplán a síbakancsban felszaladok a lejtőn. Le is szarom őket innen, robogok a high-camp-ba. Utánamküldi Nurbu a 2 erősebb porterünket. Megindul a verseny. Megállok egy némettel beszélgetni, így utolér a 2 srác, de erőst zihálnak. Mosolygunk egymásra. Megindulok, jönnek velem. Az egyik gyerek borzalmasan erős. Hogy edzőcipőben, a 25kg-s síléczsákkal miként jött fel a meredek részen, az számomra rejtély (jött lefele is porter sokcuccal a hátán, futócipőben, amire a lábfejnél keresztbe rácsomózott egy D8mm kötelet, hogy ne csússzon). Robogunk felfelé, időre. Nem tud érdekelni, hogy kifingok holnapra. Max nem megyek fel, de ez a „verseny”, ez a pillanat most jobban izgat. Megállunk. Előkapok egy snickerst, 3-ba osztom, bekapjuk, és robogunk tovább. Kiérünk a felhőből, csodálatos napfény van, és még csodálatosabb hó. 1:36-nál állítom meg az órát a crampon point-tól.  Ledobom a zsákom, felveszem a beülőmet. 6p-t kapott a két srác, elismerően néznek rám. Előveszem a lécem, felpattanok, és húzom az íveket boldogan. Nem ettem semmit. Kemény firnen van 5-8cm hó. 200m szintet csúszok lefelé, elhagyom a fölfelé jövő társakat. Elfogy az eufória, kezd dolgozni az értelem, hogy jó ez a csúszás, de csak fel kéne menni holnap a hegyre. Na jó, akkor fokázzunk. Feldobom, elindulok felfele, de ez a menet már azért nagyon nem az, mint az első kör. Elfogyott a cukor, lassan kullogok felfelé. Így kb. egyidőben érkezem a többiekkel, mindenki boldog : High Camp!

Kiosztják a sátrainkat, kiadják, hogy pihenjünk. Én boldogan járkálok a tökúj sícipőmben a sziklákon, de hát nem voltam még high camp-ben! Mindenki kissé enervált, de amúgy megvagyunk. Már csak enni kell, meg alukálni, és lehet menni tovább. Juli igényli is a pihenőt, de legalább tud pihenni. Ő a bőséges vacsora után tud 2 órát aludni, én max szendergek. Kevés a levegő, és mihelyst elalszom, arra ébredek, hogy fulladok. Nincs programozva a fejem arra, hogy mély levegőket vegyen alvás közben. Naná hogy fulladok. 1x kimegyek a klotyóra, pedig ezt nagyon el akartam kerülni. A fagyott hugyon csúszkálunk, majd ha biztos pontot találsz, lekuporodsz, és letolod a terméket a sziklafalon. Van egy nagy lyuk a lemezpadlón.  A táborban a jó hely a főzősátor. Sokan begyűlünk este, egy öreg serpa főz. Gondolom hetek óta fent van, teszi a dolgát, estére meg lefekszik a padra, amin körben ülünk. Előkerül egy pulseoximeter. Neki a legnagyobb az érték, először 100 felett mutat rajta. ? Nekem is jó, kb. mint Nurbunak, 88-94 között ingadozik. Nyugalmi pulzusom 75 körül. Kelés 1-kor, kettőre összevakarjuk magunkat. Julinak szar a gyomra. A kása annyira rossz, nem bírom magamba préselni, de lassan elindulunk. Fókázunk felfelé, de helyenként azért meredek. Kegyetlen hideg van, mindent magamra kell vennem, noha a szél nem erős, max 30kmh. Ugye ez már egy óriási hiba. Ha bejön egy vihar vagy megrogyok és pihenni kell, akkor mi lesz? Nincs tartalék hülyegyerek! Sokat nem rágódom ezen, mert Juli el van kámpicsorodva, vissza akar menni, rossz a gyomra, gyengének érzi magát. Velem pont ugyanez van, de én tudom, hogy ebből simán felmegyünk. 6000-en ne akarjad 100%-osnak érezni magad, mert nem fog sikerülni. Mivel az egyik sherpánk nem jön fel velünk, béreltek helyben egy másikat, ő megy elől, Nurbu hátul. Sokáig nem is látjuk őket, azt gondoljuk, Robival visszamentek. Julit kell terelgetni, de a többieknek is elkél a jószó, viszont Áron valahol elől száguld. Néha egy fóka, néha hágóvas visszaszerelés van, András kesztyűt kér. A pótkesztyűmbe pont befér a polárkesztyűje, őszintén örülök neki, akkor még nem tudom, hogy már túl késő. Juli végül 6200-ról lemegy. Nem akarja eléggé, vagy nem akar elmenni a falig, nem tudom, de nem néz ki rosszul. Én meg nem akarom őt belehergelni a csúcsba, minek. Ez a csúcskérdés nem szabad túl nagy hangsúlyt kapjon ebben az egészben. A 3 hétből ez csak az egyik nap. Ez nem szex, hogy csúcspont nélkül mit sem ér.

Annyira Julira meg a többiekre figyelek, hogy észre sem veszem az eléhezést(amúgy sem vagyok az a magáravigyázós). Pedig már olyan állapotban vagyok, hogy nem tudom elővenni a csokit. Nurbu veszi nekem elő, töri ketté. Eltart még vagy 1órát, de a csúcs közelében már rendesen beüt a cukor, tök jól vagyok, összeszedem magam. Ez nagyon nagy dolog, még örülök is neki, hogy így alakult, és megtapasztalhattam mennyire lassúak a belső folyamatok ebben a magasságban, de hogy azért nálam vannak! Áron nagyon jól ment végig elől, majdnem végig sível. Robit is csak pár percet várjuk a csúcson, viszont András nem jön fel, neki az utolsó 50m már nem adja. Nurbu sapkát is cserél, meg mindenféle molinókkal is fotózkodjuk magunkat, és a hátunk mögött az everestet. De közel van!

A lábam fagyogat, nem tudom felmelegíteni reggel óta. A speckó kamáslikat nem vettük fel, és hát ezek a bakik elég vékonyak, nagyon jeges a bal lábam. Folyamatosan mozgatom a cipőben, de inkább már menni kellene lefelé.  Végre elindulunk, András nem is tudom mit csinál a csúcstömb alatt, de én megyek. Felkapom a símet, és lejjebb csúszok, ahol már nem fúj annyira a szél. Nem jött be a prognózis, de azért volt szél rendesen a csúcson, nem volt kellemes. Elfekszem a hóban, süt a nap, szél alig. Megjönnek a többiek, elindulunk lefelé. A repedéseket jól látni, de fent még eléggé ki van fújva, nem kellemes. Lefelé egyre javul minden, vonz a völgy. Nehezemre is esik a várogatás, pedig nyilván jobb, ha látjuk egymást. Érdekes, hogy maga a sízés nem is annyira fárasztó. Nyilván sűrűbben kell megállni, kifújni magam, de koordináció rendben. Nurbu egyáltalán nem aggódik, kb. fogalma sincs róla, hogy a kis zászlókkal jelölt, taposott nyomtól 50-100m-re akármi is lehet. A High camp-ban felveszi mindenki a beülőt, ezt meg végképp nem érti. Szépen jön velünk, lemarad-utólér, mosolyog, tetszik neki ez a táncféle mozgás.

Fáradt vagyok, befekszem a sátorba, de érzem, hogy itt ez nem jó, nem pihentető. Menjünk lefelé mielőbb. Kissé szét vagyunk csúszva, Áron és Robi fekszik a sátorukban, nem is készülödnek, pedig kéne. András is leér, mutatja a kezét, hogy kicsit lilák az ujjai, de szerinte ez nem gáz. Szerintem gáz, de ráhagyom, menjünk lefelé. Elmegy vagy másfél óra a semmivel, mire végre megindulunk. András kitalálja, hogy drónozik, kamerázik. Jobb lett volna feljebb, de az nem ment. Mivel ő az utolsó, fél órát várunk a gleccseren, hogy legyen drónfelvétel…felesleges akció, a drón nem bírja ezt a magasságot.  Jót sízünk lefelé, én mennék egyből még egyet, fel vagyok pürügve. Na majd holnap..gondolom. Lekullogunk, leér mindenki más is, svájciak, németek. András keze nagyon nem jó, szépen lassan úrrá lesz rajta, rajtunk a pánik. Többen mondják, hogy ezzel nagyon csinálni kell valamit, helikopter kellene. 5000USD innen Lukla, lejjebbről olcsóbb. Ma meg már nincs is, kirepülte a környék összes pilótája mára a 6órás keretét. Oké, húzzunk lefele, az biztos jó neki, és lentebbre holnap olcsóbban jön a heli. Eszünk valamit, átpakolunk, és megindulunk. Van akinek nagyon durván elfogy a kraft, de magamon is azt érzem, hogy az előző egy hét sok kezd lenni. Sötétedés után érjük el Kothe-t, mindenki hullafáradt, beleértve a portereinket is. Itt megint nézegetik András ujjait, de megoszlanak a vélemények, hogy mennyire gáz. Ő maga még nem biztos benne, hogy kell-e a drága helikopterezés. Innen 1 nap alatt le lehet nyomni a 2 napos utat egy 4700-as hágón keresztül Luklába. A sherpáink egyáltalán nem erőltetik egyik verziót sem, hanem ránk hagyják a kérdés eldöntését. Végül András felesége dönti el a kérdést, reggel jön a heli. Robival és Nurbuval együtt repülnek le Luklába. Sajnos Julinak is mehetnékje van a hegyről (a sherpáinknak meg pláne), így a pihenő után Khareba visszamenés, még egy sízés lehetősége elszáll. Illetve mindenkin ott a nyomás, hogy akkor most hogyan is lesznek ezek az ujjak. Luklába végül 2 nap gyaloglunk le. Lemegy az út kb 3400-ra, és onnan 1000m-t úgy megy fel Thulikarka-ba, mint az ágasvárra a túristaút. És ezt a sherpánk nem mondja, hogy na ezt nézd majd meg öcsém, kettéáll a fületek is! Ilyen fáradtan nagyon kivesz minket, illetve ismét 4300-on alszunk, még a hágó alatt. Utolsó napi menet sem sétagalopp, 400m felfelé, 2000m lefelé van benne. Futunk lefelé a hegyről, nagyon Luklában akarunk lenni, így lassan közeledik csak a település. Várom már, mikor látunk autót, de a kórházhoz is csak lépcső jön. A faluban is furák az utcák, és rengeteg a teherhordó, az öszvér meg a jak. Hát ez egy autómentes város, ahol azért az utcákon folyik a…minden. Fura kombináció európai szemszögből. Még egy hidegben, fűtés nélküli este Luklában, utána már jön a meleg szoba. Azt hiszem nekem ez hiányzott a legjobban. Mármint hogy hideg van, de nem fűtenek. Pehelykabát, és kész. Persze mindenki fújja az orrát, harákol kegyetlenül. Egy reggel ezeken a helyeken olyan undorító harákolás, köpködés, orrkicsapásdömppinggel indul, hogy arra még a túra végén is felkaptam a fejemet, pedig nem vagyok túlságosan finnyás a malacságokat tekintve. Nők- férfiak, mindenki nyomja kifele magából a mindenféle váladékot, csudálatos. Felmerült egy villanásra, hogy everest trekkingen lehetne felmenni a völgyön, de kb ugyanaz a lodge-os túra lenne, ráadásul másik völgy, másik engedély! menjünk Katmanduba, nézzük mi van Andrisunkkal…

Másnap repülünk Luklából, ami még utasként is nagy élmény. Rövid és meredek a reptér, ráadásul a város közepén van, és lehet nézni testközelből a fel-leszállásokat. A repülési útvonal pedig éles gerincek felett megy, így igen jó feláramlások dobálták a 19 személyes gépünket. Dornier 228-al repülünk, nagyon más az egész, mint egy klasszikus repülőút. A reptér, az ellenőrzések, a kifutópálya, a gépen is 1-1 sorban ülünk, nyitott kabin, látom hogyan vezetik. Leszállunk, majd egy finom 5 órás autókázással már ismét a hotelben vagyunk. András még aznap a helizés után bekerült Katmanuba, az utolsó 3 napot komplett kihagyta, ellenben már jól van, minden nap 6 órás kezelést kapott. másnap el is repül, mi megnyugszunk, és elkezdhetünk gondolkodni, mit is csináljunk itt még 1 hétig? 8 nap alatt abszolváltuk a Merát, akkor az 1 hét elég sok idő, mégsem elég másik csúcsra? Vagy mégis? 

A Surya peak projekt

Befizetünk egy dzsungeltúrára. Buszozással együtt 3 nap. A program jó, a busszal a 120km/7óra rettenet. Ezek itt annyira türelmesek és megértők, hogy sok minden ezért nem működik jól. A busz utasokkal tankol, akárki akárhol felszállhat, és ha rossz buszra szállt, közösen beszélik meg, és próbálják megoldani az illető problémáját. Továbbá rendkívül békések. Egy alkalommal, mikor az egyik taxis valamiért nem akart minket elvinni a rendelés szerinti célba, és András ideges lett, kipattant, bevágta az ajtót, majd olyat rúgott bele, hogy begörbült a lemez, a taxis nem szállt ki agyonverni őt, hanem csendesen elhajtott.

Áronnal kinéztünk egy 2100-as hegyet a városban. Ott zöldellt, láttuk a tetőteraszról, ahol reggeliztünk a napfényben (hú, de rossz volt). Elbaktattunk a hegyhez, majd jól felszaladunk. De hoppá, kerítés! Átbújtunk. Hoppá kőfal! Keressük a rést, de katonákba ütközünk. Tessék elmenni a bejárathoz, ide belépő kell! Bejáratnál: 100 a helyieknek, 1000 a fehéreknek. Oké, 2-t kérek! Ja, de a fehéreknek kell guide, mert eltévedhetnek, meg itt van kérem leopárd is! Ja, hogy a nepálit nem eszi, a fehéret meg eszi, amitől majd a guide véd meg? Ja, hogy még 1500, és várni kell? Akkor inkább kapjátok be!

Szóval közlekedni nem lehet, mert nincsenek utak. bemenni sehova nem lehet, mert mindenhova engedély kell meg guide….forr bennem a düh.

Jó. Akkor azt hiszem, bérelek egy motorkát, és elmotorozok megint a hegyekbe, és felmegyek egy 5000-esre. 2 nap alatt sima liba. Ja, hogy ezt a surya peak-et 5-7napos túrában szokás csinálni? A túraszervezőnk, állítja, hogy ki van zárva 2 nap alatt?  Ja hogy a jogsimat bevonták, a motorbérléshez meg kéne? Mutatok egy kamut a telómon, elmegy. Szarok mindenre magasról, inkább megnézem, hogy mi van akkor, ha egy magamfajta idióta idejön, nem kérdez senkitől, odamegy és felmegy? Működik? nem működik?

Royal Enfield-et bérelek, mert tizenévesen azt nézegettük morot-revű magazinban a bátyámmal, hogy ha majd egyszer nagyok leszünk, elmegyünk Indiába, és hazamotorozunk egy enfielddel. Na jó, nem megyek vele innen haza, de Dunche-be csak eljutok. Azt hiszem megfelelő az izgatottsági szintem megint, mert azt álmodom, hogy egy kereszteződésben jobbról jön a teherautó, és kivasal..hát itt ugye balra hajtanak. 6-os indulás, az utak borzalmasak, de a bringa nem az enyém, állok a nyeregben veretem át szegénykémmel a köves szakaszokat. Csak a gumit ki ne csípje valami éles kő. A teló folyton felüt, de mire odaérek visszajönnek a régi motoros érzések, döntöm, teszem, ahogy kell, pedig 2007-ben eladtam minden motoromat, nehogy a gyerekek ezt lássák. De nem véletlenül motoroztam 16éves korom óta, most nagyon jó móka! A rendőrposztokon simán átjutok, maszkban vagyok, és a piros pehelykabátom állapota bármelyik porterével felveszi a versenyt. Senki európai nem jön ide ilyen motoron ilyen ruhában, bele vagyok olvadva a közegbe. Egyedül a NP határán kell megmutatnom a papírokat, néznek furán, hogy egyedül jövök. Kamuzok, hogy csak motorozni jöttem. Fel sem merül a belépő, ide már mindenki azzal jön. Eljutottam Dunche-ba, 1-0! Megyek a faluban fel-le, látom hogy a motorok kertekben állnak, van ahol sok is. Megállok egy helyen, egyből mondja a gyerek, hogy 1-3 nap 500. Oké, be is állok, kérdezem tőle a sherpát. Félek, hogy a túristaút elején lesz a nagy ellenőrzés, inkább legyen velem helyi, ki ne dobjanak. Mondom a gyereknek, hogy gyors sherpa kell nekem, mert holnap reggel itt vagyok. Gosaikundába? Odavissza? Kizárt! Nevetnek rajtam, hogy olyan nincs. Mondom, hogy van, mert én 4óra múlva fent vagyok a tónál. Oké, akkor visszaadja a lóvét. Kezet is rázunk rá. Közben telefonál egyet, meg is jelenik egy fiatal gyerek motoron, gumipapucsban. Vele menjek, ő gyors. 4000/napot (12eFt) akar a srác, én meg mondom neki, hogy kapsz most egy ezrest, egyet gosaikundában, ha fel tudsz velem jönni, egyet pedig mikor visszaértünk. Oké? Beleegyezik, addigra ott egy másik gyerek, aki átadja emberemnek (Ganes) a futócipőjét, és átveszi a motort a gumipapuccsal. Ez meg leszáll, és ahogy van kockásingben, pehelymellényben baseballsapkában elindul velem a hegyre. 100m után a laposon már kiabál, hogy ’brother, slowly, slowly”. Nem hajlandó futni a laposon, de mikor odaérünk a meredekhez, már én kapaszkodom, ott jó a tempó. 1000m szint után veszek neki egy levest a lodge-ban, én nyomok egy kólát, és szaladunk tovább. Később felezünk egy snickerst. Sajnos 3800m körül a gerinc kicsit kilaposodik, így el is tűnik mögülem, de itt már én sem vagyok villám. Benyomok még egy fél snickerst, és felszédelgek Gosaikundába. Gyönyörű tengerszemek, és körben 5000+ hegyek. 4:16-nál állítom az órát, 4480m. Alig látok, cukorra van szükségem. Iszom egy fekete teát, benyomok pár kekszet, kissé jobb. Nem hiszik el az időmet, de nemsoká megjön Ganes is. Ő is KO, de elmeséli mi volt, és innentől félistennek néznek. Előkerül nigma Sherpa, akinek az arcán látom, hogy már járt itt-ott. 15.000-et (45eFt) akar a surya peak-ért, ugyanis nincs látható út a hegyre. Kiröhögöm, akkor nem megyek mondom. Max 5000 (15eFt), és lehet bármelyik 5000+ itt. Van 3 is, a legközelebbi a Gosaikunda Ri. Ganes mondja, hogy megvár, addig pihen. Elindulunk fel, de nem vagyok önmagam, mikor kicsit felmegy a pulzusom, már szédülök de rettentően, erőm alig. 4700-ig még van nyom, utána a hatalmas kőtömbökön ugrálunk-mászunk, kifejezetten jó az ilyen mikor szédelegsz. Ráadásul a csúcs mászós, de nem nehéz…Hát ez remek, pont ilyen elfoglaltságra gondoltam ma délután. Ráadásul egy nepáli mondja, azt hova tegyem? Sziklák alatt mászunk ki az előcsúcsra a törmeléken. Nézegetünk felfele, mikor indul meg valami. Ezek a sisakot nem ismerik, én a Merára nem hoztam, oda nem kell. Hamarosan az előcsúcsról már látom, hogy ezt ma nekem nem kell csinálni: még kőtömbökön kéne átmászni, és utána van egy 50m-es fal is, bár jól szét van törve, biztos valami repedésnél kell feljutni a tetejére. 4932 körül vagyunk, de be kell látnom, hogy ezt mára elszúrtam, ilyen magasságban az evésre jobban kellett volna figyelni. Mivel a fentalvás volt a tervem, lehetne reggel megint próbálkozni, de ki tudja hogy alszom majd. illetve megint tartalékkal kell számolni. Mi van ha este megyek hazafele, és elesem, vagy lerohad a motor? Másnap repülünk! Úgyhogy lemegyünk, megköszönöm neki, és kifizetem.  

Ezek a tavak itt fent ilyen szent tavak, mert állítólag a shiva isten a villáját szúrta a hegybe, és attól fogva vannak. Én inkább tengerszemnek nézem őket, de a helyiek komolyan veszik, és jönnek tömegesen fel ide elmerülni a szent vízben. A turisták 98%-a helyi. A ház telivan koppon, és nagyon szimpatius fiatal csapat működteti. Közösen megkajál mindenki (dalbat, naná), sokat beszélgetünk, aztán mennek sorban alukálni az emberek. Én pedig 11 körül azon kapom magam, hogy 5 nepáli huszonévessel ülök a kályha körül, veszettül gyúrják a hasist, mennek körbe az óriástölcsérek. Hát én sem vagyok kutya, kijut belőle. Hosszú volt a nap, a végén bekapom a fejbeverőset, elszédelgek a szobámba. Ők még maradnak. A „szoba” falc nélküli deszkafalakból áll, van egy nyílás üveggel, és egy ajtó lakattal. Villany nincs, de két priccs van. Cipő le, és már bent is vagyok kabátostul a paplan alatt. Szerencsére nem fázom, és csak 5-kor kelek. 4500-on ez nem is rossz. Felkeltem Ganest, aki a padláson fekszik egy pokrócon, neki nem jutott „szoba”. A srácoknak még jó lehetett az este, mert már ugyan mozgolódás van, viszont a konyha csendes. Beteszem a vacsora árát a könyvbe (itt minenhol van egy hosszúkás könyv, amibe írják a fogyasztást), és a teliholdban elindulunk. Nehezen megy a futás, de ahogy ébredünk, ahogy jön fel a nap, és ahogy csökken a magasság egyre élénkebbek vagyunk. Jönnek szembe a népek, és Ganes (ahogy felfele is) mindenkinek mond valami vicceset, mert nevetnek. Aztán a laposokon megint hallgatom, hogy brother, brother, slowly, slowly, de már nem érdekel. Aztán egy nagyon meredek, nagyon lépcsős helyen megelőz, én meg csak a technikáját figyelem, és próbálok rajta maradni. Ezek itt minden követ meglépnek. Nagyon pontosan, kicsiket és fürgén lépnek, szinte folynak le a hegyről, jó nézni. Zoknija nincs, a cipőjét be nem köti, de mégsem csúszkál a lábán, noha tegnap láttam, hogy van a talpán egy jókora seb. az sem zavarja, ha 6-8cm peremeket kell meglépni, nem lassít olyankor sem, és nem válik döcögőssé a mozgás.

Valahogy híre ment a tegnapi akciónknak, és lefele már egy csomóan köszöntenek, drukkolnak, sőt szelfit akarnak velem, illetve páran próbálnak jönni velünk lefelé. Az utolsó 500m szinten 4-en leszünk, és olyan jól be is hergelődünk, hogy a móka vége csőgázas, én még a faluba vezető emelkedőt is tolom. Így aztán várnom is kell ganesra, aki 20p-vel utánam jelenik csak meg 2 cimborájával, bicegve. Addigra elkészültem, kitoltam a motort. Megígértem neki, hogy reggeli Dunche-ban lesz. Nagyon el van kámpicsorodva, és közli, hogy akkor még 2000-et adjak, mert fent is aludtunk. Mivel elegem van a lehúzásból , csak az ezresét adom, de azt el sem akarja venni, reggelizni sem akar velem. Valami levéllel dörzsölgeti a lábát, szomorkodik a padon, és mondogatja, hogy „2000 brother”. Annyira cukik ahogy ott közösen duzzognak. Simán összeverhetnének, elvehetnék minden pénzem, még a motoromat is, de itt az agresszió legkisebb jele még fel sem tud bukkanni.

Felülök a motorra, és csak a hegy alatt egy forgalmas csomópontban reggelizek be egy jó dalbatot! Utána elképesztően jót motorozok haza, meg délután még Julival végigmotorozzuk Baktapur és Katmandu környékét.  

Hát a síelésért biztos nem, a hegyekért eléggé nem, de a motorozásért már igen, az idegent is szerető ember miatt pedig abszolút ide kellett jönni.