A Longs Peak a maga 4346 méterével kellemes Hálaadás utáni célpontnak tűnt. Hát nem az.
A coloradoi négyezresek legészakibb csúcsa a Front Range és észak Colorado felé magasodva hivogatja a túrázókat és mászókat, no meg engem, aki az előző napi pulyka-holokausztot követően erősen vágytam már egy kis zsírégető mozgásra. Nos ezt kétségkívül megkaptam.
Alfahím és zavaró gondolatok
A hajnali 3:45-ös keléssel úgy vagyok, hogy ha dolgozni kéne mennem, biztos nem sikerülne felkászálódni, de ha valami kaland vár, az ébresztőóra előtt percekkel (najó, utána egy negyedórával) már a gőzölgő kv felett sápadozom.
Nagy csokor gondolat kavarog bennem, miért is nem fekszem vissza? miért csinálom ezt az egészet?
Aztán a következő korty kávéval elhessegetem ezt a zavaró gondolat-egyveleget, mélyebb magyarázat iránti vágyakozás hiányában megelégszem azzal, hogy valami furcsa és lényegien meghatározó kapcsolat van az alfa-hím létezésének és fennmaradásának esszenciája, a végtelen hegyek, és önmagunk szivatásának viszonylatában. Ceterum censeo fél5kor már észak fele robogok, mordul a boxermotor,versenyt énekel a "Vad" meglazult karosszéria elemei körül süvítő szél a kazettás átjátszóra kapcsolt törött Iphone-ból bömbölő zenével. Felettem még csillagok, de keletről már derengve köszönt egy új nap meglehetősen határozottnak tekinthető ígérete.
Bouldertől északra rátérek a híres nevezetes 66-os főútra, majd nemsokára már a Rocky Mountain NP határaihoz érve hegyi szerpentinen száguldozom. Fagypont alatt a hőmérséklet, örülök, hogy négykeréken érvényesül a meghajtás, meg annak is, hogy jók a gumik. Leginkább akkor, amikor az egyik kanyarban egy szarvas ugrik unottan elém.
Ő néz, én dudálok. Aztán robogok tovább. Napfelkeltére a Longs Peak alatti parkolóba érek.
Gyanúsan üres
Mármint a parkoló, bár néha magam is annak érzem, amikor olyan hülyeségekre adom a fejem, mint ez a kaland.
A helyiek szavajárását idézve "lots of fun" egy négyezreset egyedül mászni, télen.
De sebaj, gondolat a tett halála, tehát nem foglalkozom vele, hogy üres a kijelölt parkoló, és az ösvény elején (igen, ott balra) felállított bodéban található regiszterben nincsenek az elmúlt hetekből származó beírások, miszerint bárki is felment volna a csúcsra.
Számítottam rá, hogy hiába élek 1600 méteren immáron 2 hónapja, a parkoló tengerszintfeletti 2800 méteres magassága és a 4300 méter feletti csúcs tartogathat még kihívásokat.
Jó tempóban, százas alappulzussal kezdem beletaposnyi a nyomom a hegybe.
Az erdősáv szélén figyelmeztető táblák: ez itt már az alpin tundra régiója, azaz ne térjek le a kijelölt ösvényről (örülök, ha megtalálom), illetve innen már a jóisten ment csak meg a nyáron a délutáni órákban oly gyakran csapkodó villámoktól. Viszont most tél van.
3300 méteren szembetalálom magam a jeges nyugati széllel. Jeges nemcsak azért mert hideg (nagyon hideg), hanem azért is mert éles jégkristályokat visz, amik a legkisebb fedetlen testrészen is (ezesetben ez arcom kb. egy negyede) éles szúró fájdalmat eredményez.
A ponty először, a reményhal meg utoljára
Mindazonáltal kitartásom töretlen, a szembevágó jeges szélben jó hasznát veszem pár napja vételezett, használt TNF kabátomnak, a zene bent, a szél kint marad, így a hegynek sem kell Tankcsapdát hallgatnia, nem mintha lenne egy élő lélek is a közelemben....
