Balázsék csosszantak és írtak is róla. 

A – már szokásosnak nevezhető – ünnepek közti túránknak 2010-es célja a Dachstein volt, mert áprilisban nagyon megtetszett a vidék.

A Wiesberghausban foglaltunk szállást, ahogy korábban is. Első nap gondoltuk, nem rohanunk olyan nagyon kifelé, s délután csak szépen felsétálunk Hallstatt-ból (Lahm) a házig. Ezt azért kicsit benéztük. Valahol – a térképen jelzettektől eltérően haladtunk (a nyomok után), így volt egy kis félsz is, meg fotózás, bámészkodás, és egyáltalán magunk miatt kicsit elnyújtottuk a kb. 1300 m szintkülönbség leküzdését. Sikerült végül fejlámpával, sötétedés után megérkezni a házba.

Bepakolás után egyből beloptuk magunkat a házigazda szívébe; meglátván ahogy a szobában falatozunk, „kájn suc-puc” felkiáltásokkal udvariasan megkért, hogy lent együnk az étkezőben. Okl, ez nem egy gyönyörű barátság kezdete. Oldottuk kicsit a feszültséget és megkérdeztük, hogy megérkezett-e az egyik ÖAV kártyánk, amit idekértünk. Nincs árengedmény. Jó. Most már biztos, hogy nem leszünk puszipajtások – gondoltuk – és kicsit szomorúan megittunk néhány Szegedi Ászokat. Csak úgy suc-puc.

Másnap mégis béke lett a monarchián belül. Ehhez csak annyi kellett, hogy lássa, mennyire amatőrök vagyunk. Későn indulva, ott megtudva, hogy a gleccserre nem lehet rámenni (mivel vagy túl sok, vagy túl kevés volt a hó, ebben nem egyeztek meg a helyiek egymással), kérni néhány apró részletet a hiányos felszerelésünkhöz azt gondolnánk az utolsó csepp a pohárban egy ilyen helyzetben. Ehelyett olyan áldozatot tett, amit szerintem legutóbb a nem annyira közeli múltban letett érettségijén: angolul szólt! Meg is hatódtunk. Aztán fogtuk a motyónkat, és nekiindultunk, hogy a napot legalább a gleccser közelében a tanácsoknak megfelelő területeken töltsük. Egy szép napot -15 fokban, valahol a Wiesberghaus és a Simony hütte közt síeléssel, mászkálással. Néhány lejtőt „bevettünk”, sétáltunk egyet, kihívás, illetve megpróbáltatás nem volt sok, de az előző napi traumák után nem is vágytunk sokkal többre.

Szerelmünk lángja visszaérkezésünkkor is égett még Richardban, (ebből következtethetünk arra, hogy reggel nem csak annak örült, hogy valószínűleg kinyiffanunk hamarost) így a szállás ára a mitglieder árfolyama alá ment.

Harmadnap jött a megérdemelt jutalom. Sok helyen síeltünk már, de ez nagyon különleges volt. A hó, a „pálya” lejtése, hossza mind nagyon közel volt az ideálishoz, így fantasztikus koronát helyezhettünk a túránk elején kicsit viszketős fejére. A lesiklás vége, ami egy (elvileg) lezárt autóúton vezetett egy barlanggal a patakparton meg is állapítottuk: Jó, hogy végre tényleg tél van (kár, hogy ilyen messze).