Szombaton végül délben kisütött a nap, -kihangsúlyoznám, hogy a wounderground.com ezt pontosan előrejelezte-, így jól elindultunk a sziklák irányába.

Bemelegítés gyanánt némi sportutakat toltunk 5c-6a nehézségben, majd irány a Kuk od Skradelin.

Az elmúlt napok esőzései nyomán a hegyekben rengeteg víz gyűlt össze, legalábbis erre bátorkodunk következtetni a patak mederben lezúdúló víz mennyiségéből.

Az első kunszt az átkelés a folyón.

A Faulenzer-t másszuk, 100 méter, 6a+, 6b+, 6b, illetve 6a.

Az első kötélhossz jellegzetes táblamászás, majd a következő hosszokban egy-egy kellemesen kitett áthajlással bírkózunk meg, át, és fel. Én mászom elől, majd Gábor indul el, majd Viol. A 6b+ áthajlás olyan erőket szabadít fel, hogy a sötétedés ellenére is bevállaljuk az utolsó hosszt. Kegyetlen tábla, egy ujj itt, két ujj ott, kis pöcökben nagy lábujj, eltámaszt, reibung, nyújtózik, befeszít. Bal karom görcsben, kezem csupa vér. Amikor elérem a standot ordítok: öröm, erő, önmagunk legyőzése felett érzett megelégedés ez. Viola és Gábor is gyűjt erőt ebből, ők már a szürkületben teljesítik a távot, Viol fejlámpája a mélybe száll, Gábor pedig már teljes sötétben keresi a fejlámpa fényénél az egy ujjas fogásokat.

Este fél nyolc, holdfény, 40 km/h szél, megkezdjük az ereszkedést.

A leérkezés eufórikus érzéseket szabadít fel mindannyiunkban (szuperfinis), főként miután a kötelet is sikerül lehúzni a fügebokrokkal, sziklacsipkékkel szabdalt falból.

Dinkónál ünnepeljük a sikert: fehér bor, sült húsok és éhenkorász háziállatok társaságában.