Fókablog

Jégcsavar meeting – avagy hosszú 7vége a Poprád tavi ház környékén

2015. április 09. - viktor.agoston

Január első hétvégéjén az ország téli mászói, pontosabban az FB-n szerveződő Jégcsavar-csoport találkozót szervezett a Poprád tavi házhoz, melyet mi lelkesen megtoldottunk még 2 nappal. 

 

Csütörtök 2:50-kor csörgött az óra - kávé, indulás! Viktor stílusos olvasnivalót hozott az útra: a kihűlt betegek ellátásáról. Remélem, nem rajtunk fogja gyakorolni J. 10-re értünk fel a házba; egy mászóútba beszálláshoz későn, de egy rövidebb sítúrához még épp időben. A sítúra-döntést nem is bántam nagyon, mivel a -nekem- új, dinafit-kötéses léc várt rám! Egyből mélyvíz: új léccel, kötés-típussal irány a Tátra! A ház előtt csatolás, 1-2 perc oktatás, aztán megcélozzuk a Pokol-kuloárt! Tuti az új léc+kötés, csak suhanok a havon! Viktor nyomot tapos, én mögötte, Jenő hátul. Havat jobbat se lehetne kívánni, szikrázó napsütés, tökéletes körülmények.

Hamar elértük a megcélzott kuloár alját, de sajnos felfelé egyre instabilabb lett a hó, folyamatos tanácskozás, gondolkozás után kb a felénél inkább visszavonulót fújunk. A hegy megvár… gyakran ismételgetjük ezeket a mondatokat, de inkább sokszor korábban, mint egyszer is későn! A csatoláskor jön a hidegzuhany, szerencsére nem hó, csak lecke formájában: az, hogy otthon a szőnyegen 3-szor beleléptél az új kötésedbe, és a ház előtt is simán (na jó, ötödszörreJ) ment a csatolás, nem jelenti azt, hogy ez a mozdulat egy lavinalejtő közepén, ferde terepen, kötésbe potyogó hóban ugyanígy fog menni! Sőt… már a lecsatolással is gondok vannak… Hogy is kell kicsatolni ezt a kötést??? A jogos lecseszést bezsebelve végül kemény küzdelmek árán sikerül átszerelni, csúszás lefele! Na, itt nem szabad elesni!!! Mi leértünk, a hó fennmaradt! Kellemes csúszás vissza a házba, a srácok leülnek sörözni, tátrateázni, nekem még feladat van mára: következik a ház környékén léc fel-le csatolási, fókázási gyakorlat. Még jó, hogy a régi lécemet otthon hagytam, különben elgondolkoznék, hogy visszacseréljem!

mara_ennyi_a_hegyoldalon_hagyjuk_a_havat.JPG

Másnapi célpont: Jenő régi terve, a Tupán a Superculoir. Este tervezés, pakolás, korai alvás! Az időjárás-előrejelzés biztató, késő délután lesz csak hóesés. Reggel korai kelés, már épp fejlámpa nélkül indulunk. Viktor tapossa a havat, mi a nyomában. Az első 2 kötélhosszon csak felsétálunk, majd stand. Kényelmes hópárkányt taposunk magunknak, Jenő, mint legtapasztaltabb megy előre. Az idő jó, a felmenetben kellemesen kimelegedtünk. A 3-as mászás előnye, hogy a standban lehet dumálni, szóval nem is unatkozunk. Elkezd esni a hó - még fel sem tűnik, hogy ezt csak délután 5-re ígérték. Hamarosan elfogy a kötél, Jenő standol. Itt jön a kulcsrész, Viktor lelkesen megy előre. Vagyis menne, de kiderül, hogy csákánnyal, hágóvassal, elölben, saját köztessel ez nem is olyan egyszerű feladat, pedig nyáron, mászócipőben egy pillanat műve lenne. Kb háromnegyed óra küzdelem után feladja, átkötözködés, Jenőé a lehetőség. Direktben neki sem sikerül, de kicsit lejjebb talál megoldást, így halad tovább. A havazás kitartóan folytatódik, a stand röviden kényelmetlen, a lábujjaimat nem érzem, a vádlim zsibbad, de itt vagyok a Tátrában, mit nekem egy kis kényelmetlenség & vacogás! Ennyit megérnek a hegyek, ez a végtelen nyugalom, ami itt van, és hát nem sokan másznak télen! Örülök, hogy betársulhattam a srácokhoz, bár hideg van, a nyakamba esik a hó, de Jenő mindjárt standol, aztán megyünk utána! 

ugy_elvezem_en_a_st_r_andot.jpg

Mindjárt az induláskor nekünk kell átjutni a kulcsrészen! Én megyek másodiknak, mint gyengébb mászó – így hátulról van bátorítás, ráadásul használhatom a másik kötelet is, ami valljuk be, jól jön. Mire megoldom a kunsztot, korábbi problémáim már elfelejtve, győz a sikerélmény, ezért jöttünk! A kötélhossz többi része sima ügy, könnyű mászás, végül hó. Felérve nézegetjük az órát, nem állunk jól, a fejlámpákra tuti szükségünk lesz. Sebaj, a lemenet már csak séta, indulás tovább. Most Viktor következik, viszonylag könnyű a kötélhossz, gyorsan halad, biztatóan fogy a kötél. Standhely nincs, elindulunk szinkronban. Jól haladunk, végül stand is lesz. Amiről kiderül, hogy zsákutca: a hóviharrá változott hóesésben és ködben eltévedt, nem ment el jobbra a kuloár irányába ott, ahol kellett volna, hanem egyenesen fel. Gyors kupaktanács, mi legyen. Még másfél óra van sötétedésig: menjünk tovább felfelé az ismeretlen úton a gerinc felé (amiről Jenő tudja, hogy könnyű, de nem tudjuk, mennyi és milyen nehézségű mászás van még odáig), aztán le a már kicsit lavinaveszélyes Magisztrálén, vagy ereszkedjünk vissza az ismert úton? Végül a sötétedéstől és az ismeretlen hosszúságú folytatástól tartva a visszaereszkedés mellett döntünk. Nem könnyű köztes-helyeket keresni, hogy ne kelljen ékeket, friendeket benthagyni, a szögek csak 1-2 cm-re mennek be a repedésekbe. Végül találok egy tuti csomoék-helyet: méretes csomó a 8-as kötélgyűrűn - re, ez innen ki nem jön! Jenő jóváhagyja a megoldást, ereszkedünk! Közben apróbb porhó-lavinák jönnek a környező kuloárokban lefelé az egész napos hóesés eredményeként.

img_8694.JPG

A következő standból Jenő ereszkedik először, keresi az utolsó ereszkedőstandot (jól jön a helyismeret, amit felfelé szereztünk). Egyszer csak óriási dörgést hallunk oldalról, LAVINA!!! Jenőt elkapta, szerencsére használt pruszikot, ez mentette meg! (Tanulság: könnyű terepen is kell a pruszik! Ne próbálj vele vele fél percet spórolni!) Jókora erővel zúdult lefelé a hó, szerencséjére épp beért egy sziklaperem alá, így a hótömeg legnagyobb része felette, a nyakán és nem rajta ment át. A stand is kibírta a terhelést! A lavina éppen abból a kuloárból jött, ahol nekünk kellett volna lennünk, ha nem tévedünk el. Ezt betudtuk az őrangyalunknak, ki tudja, mi lett volna, ha épp ott vagyunk.

Az utolsó standban engem hagynak utoljára, továbbra is folyamatosan jönnek a kisebb porhó-lavinák. Már szabad a kötél, a vastag kesztyűmet a csuklómon lógatva teszem fel a pruszikot, amikor újabb, nagyobb adag hó száguld át rajtam. Mázlim van, jó a stand, véd a szikla, csak a pruszikot tépi ki a kezemből, meg teleteszi hóval a kesztyűmet, kapucnimat. DE a többiek alattam vannak a kuloárban!!! Mi van velük??? A szünetekben próbálok lekiabálni, közben azon gondolkozom, hogyan jutok le a leggyorsabban a kötélen, ha baj van. És hogy nem lehetek fáradt, kell még az erőnlét az ásáshoz.  Végül megpillantom a két fejlámpát! Minden rendben J Oldalt voltak, ők szinte észre sem vették! Iszkoljunk ebből a kuloárból, a lehető leggyorsabban! Szó sincs nyugis pakolásról, de még csak száraz kesztyűről sem (ez utóbbit nem veszem jó néven, de belátom, igazuk van). Visszafelé újabb nyomtaposás, most látjuk, mennyi hó esett napközben. Már világos: holnap nincs mászás, csak sítúra, könnyű terepen.

Este a házban nem kell kínálgatni a sört, csúszik az magától! És a vacsiról sem maradtunk le!

A szombati sítúrára ketten maradunk, Jenő még marad dumálni a többiekkel, majd utánunk jön. Elindulunk, az elején ketten még csatlakoznak hozzánk, de viszonylag hamar lemaradnak. Viktor tapossa a nyomot (így legalább egy tempóban haladunkJ), az Omladék-völgy irányába. Terv nincs, addig és arra megyünk, amit a lavina-helyzet enged – a hó az erősebb. Látunk lejött lavinákat, olyan lejtőről is, amit valaki a házban nagyon biztonságosnak mondott, mert a lavina-térképen nincs jelölve. Én még nem hallottam, hogy a hó térképet nézne csúszás előtt; mindenesetre lefotóztuk a szabályokra fittyet hányó lavinát.

Szikrázó napsütés, nyoma nincs az előző napi vacogásnak! A Jégvölgyi tóig jutunk fel, innen nincs tovább: a hegyoldalon lapuló hó csak ránk vár, hogy a nyakunkba ugorhasson – ezt a lehetőséget nem adjuk meg neki! Még elmegyünk kicsit a Rumanov-völgybe, Tátra-csúcs irányába, de itt sem engedékenyebb a hó. Felmerül, hogy nem mi vagyunk-e túl papírkutyák, de megegyezünk, hogy mindketten ugyanígy gondoljuk, szóval nincs problémaJ Így is tovább tudtunk jönni, mint gondoltuk: induláskor attól tartottunk, hogy már a tóig sem jutunk fel.

Visszaérve vidám társaságot találtunk a szobában: megalakult a Szájjal Mászók Egyesülete, akik a nap folyamán megfelelő mennyiségű pálinka kíséretében számtalan csúcs megmászását képzelték el. Minket is bevennének, de hamar felmérjük a helyzetet, hogy esélyünk sincs behozni a lemaradást, így neki sem látunk – másik visszatartó erő, hogy mászni jobb, mint másnaposnak lenni.

Este szakmai előadások következtek: először Viktor beszélt a helyes útválasztásról, lavinákról, utána Sántha Gergő a lavina-jeladók működéséről. Már eddig is tudtuk, hogy az 1-antennás jeladó nem egy életbiztosítás se a tulajdonosának, se a társainak (akiket meg kell vele találni), Gergő most méginkább meggyőzte erről a hallgatóságot. Másik érdekesség, hogy ha két jeladó pontosan ugyanazzal a frekvenciával ugyanabban a pillanatban adja le a jelet, akkor hiába az intelligens (többes eltemetettséget jelezni és kezelni tudó) jeladó, képtelen megkülönböztetni a kettőt. Az olvasók megnyugtatására: erre csak matematikai esély van.

Vasárnapra eredeti tervünk a Banán megmászása, de mivel egyikünk sem ébredt fel hajnalban az óracsörgésre, a 7 órai felriadásnál ezt a tervet elvetjük. Amúgy is rövid, hazautazós nap, ésszerűbb ötletnek tűnik a sítúra. Utólag beigazolódik, jól döntöttünk: ketten elindultak a Banán felé, de már a beszállásig sem jutottak el: nem ítélték biztonságosnak a felmenetet, így visszafordultak.

B tervként a Tengerszem-csúcsot célozzuk meg. Jenő leragad a reggeli közben beszélgető társasággal, majd utánunk jön, így ketten indulunk. Meg egy csomó más túrázó. Süt a nap, ideális túraidő! Mindenki halad a saját tempójában, nekem kifejezetten jól esik, hogy sorra előzgetem a többieket. Viktor a láncos út beszállásánál vár meg, hágóvasra és csákányra cseréljük a léceket, majd oldalról kielőzzük a láncon feltorlódott turistacsoportot.

A rövid sziklás terep után lekerül a léc a hátizsákról, irány a csúcs! Nem sokkal járunk a ház felett, amikor egy jeges résznél megijedek, nekiállok firnvasat venni. Viktor kicsit előrébb van, ő fújja a visszavonulót: körberepedt alatta a hó.

A ház kinyitott a sok feljövő turista miatt, így beülünk egy Radlerre. Nagy meglepetésünkre nincs Radler, langyos kólát javasol a házigazda. Na, egyszer élünk, próbáljuk ki. Kiderül, hogy nem is olyan rossz, sőt, kifejezetten jól esik. Elkészül a tea, kapok egy nagy bögrével ajándékba a házigazdától. Tud valamit a bácsi, ez kellett nekem!!! Megisszuk a kólát, teát, leóvatoskodunk a láncos-köteles részen, kellemes törpefenyő-kerülgető csúszás lefele, aztán már csak az autót kell megkeresni és kiásni a hó alól, hogy hazaindulhassunk.