Fókablog

Paklenica mászónapló: 2.nap

2009. október 25. - viktor.agoston

 A vasárnap sem telik pihenéssel. Ma élesben gyakoroltuk, amit elméletben átvettünk az esős napokon.

 

agoston.viktor: 2.1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azért vannak, akik pihennek ma is.

Öten keltünk útra a nagyfalas tevékenység alapos véghezvitelére. Gábor, Uty, Viktor az egyik, Viola és Judit a másik parti.

agoston.viktor: 2.2

agoston.viktor: 2.4

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Könnyű, de szép vonalvezetésű, kitett gerincet választunk.

agoston.viktor: 2.3

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Toyota Corolla raktere végtelen dimenziókat rejt.

 

Gábor beszámolója a napról:


 

 

A mai nap folyamán a Sjeverno rebro-t másztuk, 170 m 4b+ ért. Azért ezt, hogy Uti, aki ezen a téren még nem rendelkezett tapasztalattal, részesülhessen a több kötélhosszas mászás örömeiben, a lányok is másszanakak felváltva elölbe, és Gábor, azaz én, először vezessen többkötélhosszban egy három fős partit. Így nézett ki tehát a nap: 1. parti: Uti, Viktor és Gábor, utóbbi vezetésével; közvetlen utánuk a

 2. parti: Viola és Judit váltott vezetéssel.Mivel nemhogy több kötélhosszt,sima sport utakat is csak 2-3-szor másztam elölbem, a standépítést még előző este meg kellett tanulni. Azért elég nagy felelősség, amikor egyszerre három (a két hátulmászó és a sajátod) ember biztonsága is az általad épített standtól függ...nem is magától az elölmászástól, hanem ettől tartottam inkább. De így van ez az embereknél, az egyik mászótársunkat Viktornak egyszer úgy sikerült meggyőznie arról, hogy hagyja abba a 20-30 m-es falak kiszólózását (miután már felsorolta a lehetséges zuhanás összes élettani következményét), hogy az oké, hogy őt nem érdekli, hogy leesik és rommá töri magát, de gondoljon bele, hogy akkor elrontja az egész hévégéjét a csapatnak. És ekkor jött le. Na szóval, én semmi esetre se szerettem volna elrontani a csapat hétvégéjét, ezért nagyon figyeltem a standépítés módjának és praktikáinak bemutatása során, és még a beszállás előtt utoljára kikérdeztem Viktortól a kritikus dolgokat.   A beszállást hosszas séta előzte meg, illetve fél óra várakozás egy osztrák pár miatt, akiket előre engedtünk. Az első kötéhosszt élveztem, egyszerű tábla, semmi bonyolítás, első elölmászásnak pont jó lesz -gondoltam. Aztán amikor felértem a standkiépítési ponthoz, láttam, hogy az előreengedett pár hátsó tagja még ott szöszöl. Na mondom, most ott lóghatok az utolsó nittben amíg el nem megy, jól kezdődik ...  végül sikerült találni egy homokórát, amibe egy kötélgyűrű befűzésével ki tudtam magam standolni kényelmesen.  Még soha nem csináltam ilyet, de valahogy adta magát. Kivártam azt fél órát amíg elment az osztrák és a tanultak alapján kiépítettem a standot. Jól sikerült, a homokóráért pedig külön dícséretet is kaptam Viktor mestertől, amikor felért.Két hátulmászó egyszerre biztosítása egyébként izgalmas feladatnak bizonyult, egyszerre két ember rezdüléseit figyeltem, éreztem.Mikor felért mindenki, és bevettek, indultam tovább a második kötélhosszra. Sima ügy volt, kiszaladtam a gerincet. Jött a standolás, és a meglepetés: összesen 3 csvaros karabinerem volt, azideális 5 helyett, mert az előző standban kellet hagynom a többit.Most jött a kreatív standépítés, ami a tapasztalat hiányával némi frusztrációt okozott, de sikerült megoldani némi rádiózással megtámogatva.A harmadik kötélhossz gusztustalan volt, nitt nélküli, tele csipkékkel a gerincen, amibe mindig megszorult a kötél.A nittek hiányában (összesen 2 volt az útban) a két napja esővízzel lemosott falban kerestem a lépés és zia nyomokat, hogy merre mehet az út.A csipkéken megtörő, szoruló kötél miatt ráadásul a végén már úgy húztam magam után a őket, mintha egy csapat kisiskolással játszanék kötélhúzó versenyt. Minden egyes csipke, megtörés egy-egy kisiskolással ért fel: a csipke élétől, illetve a törés szögétől függően az első osztályostól, egészen a negyedik osztályosig. A végére egy egész kis csapat összegyűlt belőlük, de sikerült a kötélhossz végére jutni.A standépítés az előzőekből tanulva, kellő mennyiségű eszközzel felkészülve, tökéletesen sikerült. A mászótársaim biztosítása során újra eljátszottam a kötélhúzó versenyt.Elegem van, gondoltam magamban. Maga az út iszonyat könnyűnek tűnt számomra, ilyen könnyűt még nem is másztam, de annyi kis bosszússág, szenvedés övezte, hogy ezt éreztem.De Viktor amikor felért, és megosztottam vele mindezt, kiválóan megfogalmazta, hogy a mászás nem csak a stílusos, szép lépésekről, fogásokról, a technikáról szól, hanem erről is. Ha így kell feljutni valahova, hát így kell.Aztán elővettük a kallert, megnéztük mi van még hátra, és egy 5c-s befejezés lehetőségének reményében még kitoltam az utolsó előtti kötélhosszt. Közben folytatódott a korábban említett "kellemes" élmények sorozata 3 szlovák mászó személyében, akik se szó se beszéd a 4. hosszban, szépen keresztbemásztak rajtunk. Úgy voltunk már vele, hogy nem érdekel, és úgy mentem végig, hogy a nittekben már ott volt egy köztes, és melléakasztottam a sajátomat. Fent a standból kirúgdostam a szlovákokat, megépítettem a magunkét, és már hívtam is a többieket. A türelmetlenség annak volt köszönhető, hogy láttam, hogy az utolsó kötélhoszz végre egy normális tábla lesz, rendesen nittelve, ami egyúttal azt is jelentette, hogy végre valami technikásabb, kicsit nehezebb út lesz. Az is lett. Éppen annyira technikás, amennyire vágytam. Néha el kellett gondolkoznom egy-egy megoldáson, végre éreztem, hogy vannak izmaim is. Az első 3 nittet olyan gyorsasággal és adrenalinnal másztam ki, hogy nem is emlékszem rájuk ... a közepét szépen ésszel csináltam... a végére pedig kicsit ki is másztam az útból, mert találtam egy reibungos részt, ami kicsit nehezebbnek tűnt a többinél, és én azt akartam most. Általában az ember a könnyebbik utat választja, én most a nehezebbet akartam, mert úgy éreztem ez tesz boldoggá. A finish nagyon szép volt, azért használom ezt a szót, mert tényleg olyan volt, mint egy kapu, ahol az emnber átszakítja a célszalagot, és átveszi a jól megérdemelt jutalmát. Két hatalmas, függőleges kőtömb kapuként magaslott a csúcs tetején, közvetlenül a peremen. A végén ezen a kb. 70 cm-es kapun kellett a átbújni, és ott fogadott Paklenica völgyének csodálatos látványa, alul a hömpölygő patakkal, a kígyóként tekergő túristaúttal, ahol az emberek szorgos hangyákként éppen igyekeznek valahová, hogy összegyűjtsék az őket éltető élménymorzsákat.

Ezért érdemes volt, gondoltam, és még Másra is...

Egyébként meg rájöttem, hogy sokszor nem az út számozása határozza meg a csúcs elérésének nehézségét, hanem az adott pillanat, a tér és az idő, a körülmények. Az utolsó, a "legnehezebb" szakasz volt számomra a legkönnyebb, ezt élveztem legjobban, de azért, mert ez úgy volt nehéz, ahogy vártam, ahogy számítottam arra, ahogy egy sziklának nehéznek kell lennie. A nem várt nehézségek az első négy hosszban, viszont sokkal kevésbé voltak elfogadhatóak, kezelhetőek. Mindez azért, mert nem számítottam rájuk, azokat nem én választottam. De a csúcs eléréséhez nem csak azokat az akadályokat kell leküzdeni, amiket mi tudatosan választunk, vagy tudjuk, hogy előbb-utóbb eljőnek, hanem azokat is, amik váratlanul előttünk teremnek, és ezek a legnehezebbek, és valóban fejben dől el, hogy képesek vagyunk-e ezeket kezelni. Ezekben a helyzetekben jön jól, ha van Valaki...