Fókablog

Jó pap holtig tanul

2009. február 05. - Aloiv

A sítúrázás olyan, mint maga az Élet. Tanít, hol szelíden, hol keményen. Felszínre hozza érzéseinket, félelmeinket. Arra késztet, hogy megtanuljunk gondolkodni a hegyi emberek tiszta logikájával, hogy megbízzunk magunkban és társainkban a legnehezebb pillanatokban is.  

agoston.viktor: P1170064

Ez másfajta gondolkodásmód, mint amit a hétköznai életben megszoktunk. Nélkülözi a túlfűtött érzelmeket, racionális, az egyéni érdekek háttérbe kerülnek, a kényelmi szempontok elhalványulnak, van, hogy felül kell emelkednünk önmagunkon és adott esetben kockázatot kell vállalnunk társainkért.

A józan ítélőképességet sok minden befolyásolja: az eddig szerzett tapasztalatok, az egyéni tűrőképességünk határa, a félelem. Jó döntést hozni nehéz helyzetben nem egyszerű. Amíg együtt a csapat könnyebb a közös a döntés felelőssége, míg ha szétszakad, egyéni megoldások születnek sokkal nagyobb pszichés nyomás alatt.

Itt kúszik be a hegyek törvénye agytekervényeinkbe: realizálni, hol vagyunk, hol a társunk, merre tartunk? Hol a legvalószínűbb hogy vár ránk? Hol a legbiztonságosabb tartózkodnunk? Fontos, hogy próbáljunk a másik fejével gondolkodni!

Tanulságaim (jó lenne, ha a következő túrán már így lenne:-) )

1. Mindenkinek legyen teljes menetfelszerelése! A túra sikere és a csapat biztonsága múlik ezen.

 

 

foka: situra-12

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A standard csomag három fő eleme: éles léc, ép síbot és firnvas! Feltöltött mobiltelefon!! Technikai ruházat- hangzatos, de komfortérzet csak így garantált! Pieps. Aztán még: fejlámpa, mellyel nem csak minket látnak, hanem fényében sötétben is lesíelünk, pótelem. Csoki, víz. Plusz pulcsi, sapka, kesztyű. Térkép. Izofólia. „Vokitoki”.

Mindez a saját hátizsákunkban, melyre alkalmasint a léceket is fel lehet applikálni. Ám, mivel a csomag standard, akkor sem érhet bennünket meglepetés, ha nem a saját, hanem társunk zsákjával a hátunkon száll le ránk az éj...

2. Indulás előtt mindig pontosan egyeztessük a haladás irányát térképen, az útvonalat pedig rágjuk mindenki szájába jó alaposan!

3. Maradjunk látótávolságon belül! Ha ez a terepviszonyok miatt nem lehetséges, határozzuk meg mindenki számára érthetően a találkozási pontokat! Beszéljük át az esetleges vészhelyzeti stratégiákat!

***

Hétvégi sítúránk ismét az Alacsony-Tátrába vezetett, az álmos hajnalt napfényes, derűs reggel váltotta fel. Gyorsan összekaptuk magunkat, felcsatoltunk, elindultunk V., K. és Én. 

A zsákomat kicsit túltömtem, bár - utólag beigazolódott - csupa hasznos dologgal...

Kellemes csúszással indítottunk egy piros pályán, majd meglepően gyorsan felszáguldottunk az első pár száz méteren, aztán elindultunk egy hágó felé

 


Nagyobb térképre váltás

A haladást erősen megnehezítette a firnes hó, így a völgylábunk elég gyakran kicsúszott. Hosszas kínlódás után megszántak, s birtokomba került a csapat egyetlen firnvasa, ám emiatt V. plusz kellemetlenségeket vállalt, s később kénytelen-kelletlen gyalog folytatta útját a gerinc felé. Hátizsákot cseréltünk. Lassabban haladtam, mint a fiúk, előbb K., aztán nem sokkal V. is eltűnt a szemem elől. Ekkor leszállt a köd... A látótávolság ijesztően lecsökkent.

Kisvártatva előkerült K., nagyon megörültünk egymásnak, s lelkesen haladtunk tovább együtt, csak éppen rossz megoldást választva, a gerinccel párhuzamosan... Közben a hó is szállingózni kezdett. Így esett meg, hogy elkerültük egymást V-ral, mivel tőle jóval keletebbre kaptattunk fel a gerincre. Nem volt térerő, nem tudtuk meghatározni, hol vagyunk, Ő hol lehet. V-nál voltak a meleg ruháim (polár, kabát, pehelymellény), így a várakozás nem volt vállalható. Szerencsémre száraz kesztyű, meleg sapka, fejlámpa, csoki, víz, telefon került elő zsákjából.

Sms-t váltottunk, amiből arra következtettünk, hogy előttünk van, így elindultunk a Deres felé. (Ekkor Ő már visszafelé tartott). Kisvártatva kiderült, valószínűbb, hogy mögöttünk haladhat, mert a sítúrázók, kikkel találkoztunk a Deresről jövet nem találkoztak vele. Esteledett. Ki volt kapcsolva a telefonja, mert az aksi (töltés ellenére) feladta a szolgálatot, ezért V. csak időnként ellenőrizte, jött-e üzenet.

Dilemma. Elindulni vissza? Biztos, hogy mögöttünk van? Vagy inkább- tekintettel, hogy egyikünk sem jött volna jól ki egy esetleges koromsötétben való lecsúszásból- irány a Deres?

Mint utóbb kiderült mindeközben V. visszament a hágóba, minket keresett azon aggódva, hogy bajunk esett... Nyomot taposott nekünk, várt ránk.

Végül úgy döntöttünk haladunk a sípályák irányába, átcsúszunk a Chopokhoz, s onnan le.

Abban a pillanatban ez tűnt a legjózanabb döntésnek, hisz egyikünket még sosem érte hegyen az éjszaka, másikunk a lesiklással állt hadilábon, úgy gondoltuk, többre megyünk, ha addig lejutunk, míg látunk, így legalább tudunk segítséget hívni, aztán meghúzzuk magunkat valahol míg V. leér. Bíztunk abban, hogy V. mindenképpen lejut, még rossz látási viszonyok között is, hisz tapasztalt síző. 

A parkolóban az elhagyatott autót látva végleg realizálódott, hogy V. csak mögöttünk lehetett. Álltunk, vártunk. Ruha nélkül nem húztam volna sokáig, pótkulcsunk nem volt. Üzenetet hagytunk az autón, itt jártunk, fedelet keresünk a fejünk fölé. A közelben egy házikóra bukkantunk, ahol szlovák fiatalok iszogattak a kandalló mellett. Megkértük őket, fogadjanak be minket, míg V. elő nem kerül. Húztunk egy időhatárt, amit elérve értesítettük volna a hegyimentőket.

Kedvesen fogadtak minket, itallal kínáltak, ami jól esett ennyi izgalom után, hisz nagyon aggódtunk V-ért. Fél óránként ellenőriztük az autót, üzenetet hagytunk.

Pár óra múlva végül V. talált térerőt, felhívott minket, hogy megvan, síel lefelé. Miután több órás keresés után sem lelt ránk a gerincen, ő is úgy döntött, le kell jönnie, mert lentről több segítséget szerezhet. Óriási öröm volt újra látni!! Evés, ivás, megnyugvás, dínom-dánom! Ott fogtak minket éjszakára, megszámolhatatlan alkohol-egységet juttattunk megfáradt testünkbe. Hepiend. Puha, meleg ágyban macskajajra ébredtünk reggel... Gyönyörű havas hegyoldalra nézett a szobánk ablaka.

Mesébe illő idill. Aztán összeszedtük magunkat és a cuccainkat, megköszöntük a szíves vendéglátást, és hazaindultunk.

Útközben elemeztük a tegnapot. Arra jutottunk, hogy mindannyian hibáztunk, ugyanakkor mégis jó döntéseket hoztunk. Nekem fel kellett volna mennem V. nyomaiban a gerincre, így találkoztunk volna, ugyanakkor lehet, hogy akkor éppen elkerültük volna egymást K.-fal. Hármunk közül a legtapasztaltabb maradt magára, mi ketten pedig összefogva legjobb képességeink szerint mentettük az irhánkat. Úgy ítéltük meg, hogy az a kisebbik rossz, ha V. egyedül síel le, mintha mi ketten eltévednénk a ködben meleg ruha nélkül. Ha mindenkinél lett volna firn-vas, nem szakadoztunk volna le egymástól, nem cseréltünk volna V.-ral a zsákot, lett volna elég ruhám (a Deresnél bevárhattuk volna), talán az eredetileg tervezett hágót is elértük volna, s egy óriási csúszással zártuk volna a napot, a naplemente pedig a parkolóban ért volna bennünket. Volna, volna. A lényeg, hogy ép bőrrel megúsztuk, tanultunk az esetből, mindemellett ápoltuk a szlovák-magyar barátságot s egy felejthetetlen estét töltöttünk együtt immár biztonságban.