Balázs (MR Pisti) ékesen fogó tolából
Háromnegyed 4. pfuj. Csak mert nem szeretünk rohanni… Marha jó!
Na mindegy, keljünk, meg kell mászni egy hegyet és hazaérni délután 3ig. hüjeség? Az. Na és?
Persze, hogy elkések, ami nem kis teljesítmény a házunk kapujáig. 4 emelet. De ilyenkor más dimenziók mozognak, és csak 4 percet (igen. Emeletenként 1et)
Irány Trangoska, csak még előbb felveszzük a birodalmi lépegetők vezérét.
Ismerkedés után a kocsiban próbáljuk pótolni, ami éjszaka kimaradt és a felszereléseinkkel ejtjük ámulatba egymást (no, meg annak hiányával).
8 körül már büszkén toljuk a lécünk orrát, hiszen a legtapasztaltabb lemaradt.
Persze, csak amíg bekábelezte magát és már félre is kell ugranunk, nehogy belebirodalmilépegessen a vizes hóba. Mert vizes, hogy a ragya cifrázza ki, mint ahogy ez a Tátrában sajnos nem is olyan ritka. De legalább nem leszünk sarasak, mert erre is fel voltunk készülve. Mint 20-25 éve, amikor majd fekélyt kaptam, a pályák felé vezető úton, hogy lesz-e elég hó.
Jó időben vagyunk, nem kell rohanni, de azért csak megyünk rendületlenül. Nehogy szégyenben maradjunk. Olyannyira, hogy már a 2. „szokásos” pihenőt hagyjuk ki, és aggódok, hogy mikor isszuk meg a teát, ami – feltehetőleg a légnyomás okozta súlygyarapodástól – egyre nehezebb.
Fogynak a fák, a hó még mindig vizes, de egyre hidegebb van (valamiért ezt nem érezzük), az eső kezd átmenni hóba (ezt se), és egyre inkább igazat kell, adjak tanult sporttársunknak, hogy fölfele álljunk meg a házban, erőt gyűjteni (NA, ezt baromira érezzük). Oké, de hol van? Nem a Viktor. Ő az előbb hívott rádión és örömmel tudatta, hogy a házban vár és iszik egy sört. Úgyhogy hiába minden, a szégyentől nem ment meg semmi. Hálából belezihálok az adó-vevőbe, ahogy kell, tudja már, hogy nem csak ő tud menet közben cb-zni. No de a ház hol van? Mert most már köd is lett, és csak lefelé a fákat, meg a következő póznát látni. Még előttünk az a nagyon meredek a ház előtt, még a végén elfogy a sör. Ajjaj. Apropó, menjünk, menjünk. Feltűnik egy tábla, mint a Megváltó, hiszen felértünk a platóra, fantasztikus. Rövidebb utat találtunk volna, vagy csak a vágy hajtott?
A sűrű tátrai tejfel.
Chata Gen. M.R Stefanika, ahoj, dva pivo procim! A helyesírás ellenére hozzák, bár lassan. 
Szép tőlük, hogy nem néznek csúnyán, hogy délelőtt 10-kor már sörözünk (nekünk már bőven délután van).
Ez a világ egyik legjobb söre, kicsit bele is feledkezünk. Sietni is kell, még az se segít, hogy kérek egy másodikat.
Kapkodom a lécem, meg a levegőt és próbálok nem annyira kolonc lenni. Már nagyon köd van és a hó is jobban esik, alig látok amihez a párás szemüvegem is hozzájárul (no persze erről én tehetek, a szemüvegről és a páráról is). Még szerencse, hogy hű bajtársam be-bevár, különben egy hosszútávfutó magányossága Sziget Nagyszínpad lenne hozzám képest. Felfelé nehéz. Nem szeretünk rohanni… No még egy pózna, meg még egy…
A rádión szól az előörs: „nagyon nehéz megtalálni a csúcsot…” juhéjj! „ …amikor lejteni kezd, ott menjetek jobblra…” végülis logikus. Ez itt a legmagasabb pont, akkor innen csak lefelé lehet menni, nem? „…vigyázzatok a letöréseknél!!!” köszi! Riogassá csak! Attól jobb lesz. Néhány plussz kör ebédidőben.
Megtaláljuk. Örülünk. Fázunk.
Fóka le, ruha fel. Késésben vagyunk, sietve leindulunk, és rájövök, milyen jól láttam felfelé. Mert lefelé semmi. Nehéz leírni milyen, amikor a viszonyítási pontok szép sorban megszűnnek. Vannak pillanatok, hogy nem tudom, siklok, vagy se, ill. merre van a hegy és merre a völgy. Becsülettel hátra is maradok, nehogy valami baja essen a többieknek…. A hó pont tökéletes. Annyi szűz hó van, hogy még lehet benne forgatni, de már igazi síélmény. Nyomom is neki, szigorú közelségben kerülgetve a póznákat, szigorúan maximum 3 kanyart. Aztán levegő. A ház felett nem sokkal ketten veszik le a fókát. „feladjátok?” kérdem öntelten. Aztán arra gondolok, mennek a Magas Tátrába, mert van hó. Már nem vigyorgok annyira, hiába, ez a hegyek személyiségformáló hatása…
A háznál utolérem (=megvárnak) a többieket. De miért vannak a kerítés hegy felöli oldalán? Ja, hogy én vagyok ott. Kicsit megkavart ez a nap.
Innen már nagyon vizes a hó, inkább feladat, mint élmény benne menni. Nem is érdekel a szégyen kérdés, olyan lassan megyek, mint mások felfelé. Az erdőben a rádió első hívószava tréfás, aztán türelmetlen, végül aggódó. De Viktort is meg lehet érteni. Ki a franc akar vasárnap dolgozni?
Kb. fél 1-kor rázzák a kezem. Szép túra volt. Hát ez igaz.
A kocsiban kiöntögetem a teát, aminek megmutattuk az AlacsonyTátra legmagasabb csúcsát, és levonom a tanulságokat elsőkézből:
- A Tátra veszélyes tud lenni a hirtelen és kiszámíthatatlan időjárás-változások miatt.
- A hiányzó felszerelést pótolni kell!
- Ezt a zokni kivágom a francba, még egyszer nem töri fel a lábam.
- ÉS mégse hüjeség. Még ilyen időben is érdemes kilátogatni, még csak egy napra is. Ha kicsit több időnk van, a Chopok pont belefért volna ….
A kocsi vezetője telefonon megtudja, hogy igaziból nem is kell hazamenni. Hmmmm…
De ez így is elég kerek volt. Egy teljes napot csináltunk egy délelőttből.
